2015. február 9., hétfő

The Change

Gyönyörű szép nap volt Konoha apró kicsit tisztásán. A madarak csiripeltek, a fű zöldellett, s a fák hatalmas lombkoronájukkal fűszerezték a tájat. Asuma és én csodálatosan éreztük magunkat ezen a kis mezőn, de sajnos már eljött a búcsúzás pillanata:
- Köszönöm ezt a nagyszerű napot! – mondtam mosolyogva, s boldogan karoltam belé.
- Igazán nincs mit Kurenai, veled bármennyi időt eltöltenék! – válaszolta, miközben elégedetten nézett rám. A szemei szinte szikráztak az örömtől, tudtam, hogy ő is nagyon szeret engem.
- Azt hiszem ideje, lenne indulnunk, már kezd sötétedni! – vetetettem fel az ötletet.
- Igazad van. Menjünk vissza a faluba! – válaszolta.
Asuma odahajolt hozzám, hogy búcsú csókot adjon, én pedig lehunytam szemeimet, és vártam, hogy ajkai hozzám érjenek. Ám ekkor valami zajra lettem figyelmes a közeli bokorban, s ijedten nyitottam ki a szemem. Odanéztem, hogy megtudjam vajon ki, vagy mi lehet a bokorban, de abban a pillanatban fegyverek ezrei száguldtak felém. Félelmemben csak egyetlen dolgot tudtam reagálni: szorosan összeszorítottam a szemem, és vártam, hogy a fegyverek becsapódjanak. Hallottam, ahogyan elsüvítenek mellettem, de legnagyobb meglepetésemre semmilyen fájdalmat nem éreztem. Lassan kinyitottam a szemem, s csak akkor eszméltem rá miért is volt ez lehetséges. Asuma állt előttem. Asuma, aki akár az élete árán is megvédene engem…
- Asuma! – ordítottam, de ő csak térdre rogyott, majd remegő karjaival próbált egyensúlyt keresni. Szörnyű volt így látnom őt. Testéből kunaik és shurikenek ezrei álltak ki, és szinte minden sebéből vér csöpögött. – Asuma! – ismételtem hangosabban, és kétségbeesettebben. Szemeim megteltek könnyekkel, de tudtam csak egy út van: segítenem kell neki. Lehajoltam hozzá, és megpróbáltam az egyik karját a vállamra tenni. Nagyon nehezen, de végül sikerült kényelmesebb helyzetbe raknom őt, és szépen lefektettem a fűbe.
- Köszönöm! – mondta halkan, miközben fáradt szemeivel rám nézett.
- Miért…miért tetted? Miért védtél meg engem? – fakadtam ki hangos zokogás közepette.
- Kérlek, ne sírj! – vígasztalt, s egyik kezét az arcomra téve megpróbálta letörölni a könnyeimet.
- Miért...? – folytattam csendesen.
- Érted… és a… születendő gyermekünkért… - válaszolta elcsukló hangon.
Teljesen ledöbbentem a szavaitól. Akkor, abban a pillanatban végre megértettem miért védett meg. Ha ő nincs velem, most valószínűleg én és a gyerekünk is veszélyben lenne.
- Sajnálom, de nem volt más út a király megvédésre… - s láttam, ahogy szemeiből egyre jobban tűnt el az élet, arcomon lévő keze, pedig egyre jobban csúszott le. „Örökké szeretni foglak!” – visszhangzott utolsó mondta, majd a karja az ölemben hullott.
- Neeem! – kiabáltam, ahogy csak a torkomon kifért. Körülöttem minden besötétedett, s egyre jobban fújt a szél. Az égen hatalmas villámok cikáztak, majd eleredt az eső is. Mindenem csupa víz lett, de nem foglalkoztam vele. Zokogva borultam élettelen testére, s sírásom volt egyetlen hang, ami betöltötte az egész teret…

*****

Riadtan nyitottam ki a szemeimet. Már megint ez a szörnyű álom. Mióta elment arra a küldetésre minden éjjel ugyanezt álmodom. Gyönyörű szép napot töltünk el együtt, majd egyszercsak valaki rám támad, s ő az életét áldozza, hogy megvédjen engem. Végül a karjaim közt hal meg, s én az esőben ázva örökké sírok érte… Szívem még mindig a torkomban dobogott, és nehezen szedtem a levegőt, de próbáltam megnyugodni. Felültem, de még mindig nem tudtam teljesen lecsillapodni. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből az álmot: Vajon miért mindig ugyanez? Talán valami jelentése van? És ha valósággá válik? Lehet már valósággá is vált… Gondolatomat ilyen, és ehhez hasonló mondatok töltötték ki, de ekkor valami fény szűrődött be a szobámba. Ideje összeszednem magam, már világosodik, és lehet ma is, kapok valami küldetést Tsunade-sama-tól.
Fölkeltem, majd felöltöztem, de mielőtt elindultam volna, egy dolgot még mindenképpen meg akartam tenni, így az erkély felé vettem az irányt. Csodálatos kilátás volt innen a falura. Egy darabig gyönyörködtem a tájban, majd a locsolóért mentem, hogy meglocsoljam az erkélyládában lévő pipacsaimat. Sajnos mostanra már alig maradt pár életbe, pedig mikor megkaptam őket Asumától még apró kicsi magok voltak. Emlékszek, amikor odaadta őket, eldöntöttem, hogy valami jól látható helyre ültetem el, és úgy gondozom majd, mintha a szerelmünk jelképe lenne, hiszen ezzel a virággal vallotta be az irántam való érzéseit. Amint elültettem őket, pár napra rá már hatalmas piros virágokkal pompázott. Ahogy nőttek a pipacsok, úgy virágzott a kapcsolatunk is, de egy szomorú esős napon egyenként hullajtotta le gyönyörű szirmait. Ez a szomorú nap, pedig tegnap volt… Annyira aggódom miatta. Talán ez az oka a visszatérő rémálmoknak is. Félek, hogy elveszítem őt, félek, hogy soha többé nem jön vissza hozzám. Ha most itt lenne velem, minden gondom megoldódna…
A sárga kis locsolóból az utolsó csepp víz is elfogyott. Azt hiszem ideje indulnom. Letettem a locsolót, amiből imént még a virágokat öntöztem, majd azt ajtóhoz sétáltam, de ekkor eszembe jutott valami. Egy igazi shinobi nem indulhat el a fejvédője nélkül. A tükörhöz sétáltam, majd a konoha jelével díszített fejvédőt a homlokomhoz helyeztem, és hátul megkötöttem. Nem épp a legkényelmesebb viselet, de ez egyetlen tárgy, ami hivatalosan is jelzi, hogy egy ninjával állunk szemben. A rajta lévő jel, pedig ami miatt büszkén hordjuk, hiszen ez mutatja meg, hogy melyik faluhoz tartozunk. Ez a legfontosabb eszköz, amit egy shinobi valaha is viselhet.
Konoha utcáinak szinte mindegyike nagyon hosszú. Mindegyiket lakóházak, és árusok boltjai szegélyeznek végig, mígnem a hokage irodájáig nem érnek. Én is az egyik ilyen hosszú utcában laktam, ahol rendszerint mindig rengetegen sétáltak. Próbáltam elvegyülni a tömegben, de rögtön egy ismerős arcba botlottam. Anko volt az, aki szokásához híven egy adag dangot eszegetett:
- Szia Kurenai! – nevetett felém, amint meglátott engem.
- Szia! – mondtam kissé letörten.
- Most meg mi a baj? – kérdezte kíváncsian.
- Semmi… - válaszoltam egyhangúan.
- Tudom, nincs itt Asuma-san, és hiányzik neked. – csattant ki hangosan, és újabb húsgombócot kapott be.
Ezzel a mondatával teljesen lerohamozott. Nem tudtam semmit se szólni, csak álltam ott teljesen elpirulva.
- Hiába tagadod, én látom rajtad. Most is elvörösödtél. – folytatta pimaszul.
- Én… én… hányszor mondjam el neked, hogy nincs köztünk semmi? – buktam ki.
- Nem gondolod, hogy ezzel magadnak is hazudsz? – kérdezte mérgesen.
- Ez a saját magánéletem, nem tartozik másra! – válaszoltam sértődötten.
Úgy döntöttem inkább nem foglalkozok vele. Anko mindig is ugyanazt hajtogatta, és csak folyton zavarba hozott engem. Már indultam volna el, amikor a hátam mögött megszólalt:
- Várj! – ordibálta, és megpróbált engem utolérni. – Tudom, hogy haragszol rám, amiért belemászok a magánéletedbe, de úgy gondolom, hogy Asuma megérdemel annyit, hogy valamilyen ajándékkal kedveskedj neki, ha visszajön. Hiszen annyi mindent köszönhetsz neki.
Igaza volt. Valahogy meg kellett köszönnöm mindazt, amit értem tett, és Anko ötlete nagyon jól hangzott.
- Köszönöm! – mondtam végre boldogan.
- Nincs mit! – és egy nagy széles mosollyal búcsúzott tőlem.
Anko beszélgetése után úgy döntöttem a maradék időt a faluba töltöm, és bevásárolok egy kicsit. Szinte az összes üzletbe benéztem, és megvettem mindent, ami szükséges lehet. A nap végére két hatalmas szatyorral fáradtan indultam hazafelé. Kinyitottam a bejárati ajtót, majd elindultam a kis szűk folyosón, de ekkor léptek zajaira lettem figyelmes.
- Kurenai-sensei, kérem várjon! – szólalt meg a hang gazdája.
Shikamaru? Mit keres itt? Vajon mit akarhat? Nem tán…
- Fontos dolgot kell elmondanom! – s láttam, hogy szemeiben egyszerre keveredett a szomorúság és a fáradság jelei is, majd a fejét lehajtva komoran folytatta:
- Asuma-sensei eltávozott közülünk. 
A pillanat amint ezeket a szavakat kimondta szinte örökkévalóságnak tűnt. Az utolsó percben is reménykedtem abban, hogy valami más miatt keresett fel engem. Arcomat a tenyerembe temetve sírtam, majd térdre rogytam.
Kérem, nyugodjon meg! – próbált vigasztalni Shikamaru, és lehajolt hozzám. – Asuma egy utolsó üzenetet hagyott számára.
Egy utolsó üzenet? Vajon mi lehet az?
- Az igazi Király nem a Hokage… - kezdett bele.
Szemeim elkerekedtek a szavak hallatán. Amit ezután mond valószínűleg mindent megváltoztat.
- … hanem a még meg nem született gyerekek.
Újra sírni kezdtem, de most már nem bánatomban. Örömömben sírtam. Asuma ezzel az utolsó üzenettel megmutatta, mit kell tennem ezután. Védenem és felnevelnem kell a közös vérünket: a születendő gyermekünket.
Fölálltam, majd letöröltem a könnyeimet. Shikamarutól csak egy halk „Köszönöm”-mel búcsúztam, majd megfordultam, és futásnak eredtem. Szaladtam, és szaladtam, és egész végig egyetlen dolog járt az eszemben: utoljára még látnom kell őt, valamit még meg kell tennem. Végül fáradtan értem a célállomásomhoz, ami egy ház volt. A kriptológia épülete.
Úgy döntöttem inkább nem török be, és rontok rájuk. Inkább hallgatózok. Odasétáltam az egyik ablakhoz, de mivel túl magasan volt, így egy ládára álltam rá, hogy halljak valamit. Fejem a betört ablaküveg felé fordítottam, és reménykedtem, hogy még nem késtem el:
- …és mi volt a halálának a kiváltó oka? – hallottam bentről az egyikük hangját.
- A vizsgálatok szerint nagy mennyiségű nikotint találtunk a vérében. – jött a válasz.
- Ezek szerint akkor lehet egy szál cigaretta volt a kiváltó ok. – szólalt meg egy eddig még nem hallott hang.
- Igen valóban, de ami szemmel látható az az, hogy testének körülbelül 50-60% megégett, és a has tájékán egy nagyobb szúrt seb található…
Úgy látszik, még nem késtem el, és épp időben vagyok. Lemásztam a ládáról, hogy majd az ajtóhoz sétáljak, de ekkor két ANBU tagot pillantottam meg, akik az épülethez siettek. Szerencsére egyikük se vett észre, így úgy döntöttem, hogy inkább továbbra is hallgatózok. Visszaléptem a ládára, majd figyeltem, hogy hogy folytatódnak az események most már a két ANBU taggal együtt:
- Tsunade-sama megparancsolta, hogy azonnal induljunk el! – lihegte az egyikük.
- Igenis! – szólalt meg határozottan az egyik orvosi ninja.
- De hisz még be se fejeztük a vizsgálatokat! – ugrott fel a székéből a mellette lévő.
- E miatt ne aggódj, már mindennel elkészültem. – szólalt meg egy idősebb hang. – Most pedig induljatok, ahogy Tsunade-sama kérte.
Egy darabig nem szólt senkise, majd arra lettem figyelmes, hogy kilépnek az ajtón. Kezükben egy hatalmas fa dobozt cipeltek, amiben valószínűleg Asuma holteste volt található. Egy kicsit vártam, hogy eltávolodjanak tőlem, majd utánuk eredtem. Útjuk a falun túl valahol az erdőben, vagy még azon is túl vezethetett. Egyik fáról a másikra ugrálva próbáltam követni őket, mígnem egyszer csak megálltak. Úgy döntöttem kihasználom az alkalmat, és elkezdtem futni feléjük, de amikor odaértem az egyik ANBU-s nekem szegezte a fegyverét:
- Mond csak, te meg miért követsz minket? – kérdezte, és kardjával egyre jobban közelített a nyakamhoz.
- Hayato, de hisz ő egy konohai ninja! – akadt ki az egyik társa.
- Nem érdekel! – ordibálta.
Mindig is utáltam az ANBU tagjait. A vallatásuk, a viselkedésük, egyszerűen taszított engem. Most is itt állok földbegyökerezett lábbal, mert a fegyverükkel fenyegetnek engem.
- Beszélj, máskülönben úgy végzed, mint itt a hátam mögött lévő a dobozban.
Ez a mondata már olyan szinten fölmérgelt engem, hogy térdre rogytam, és remegve kerestem a szavakat az érzéseim kifejezésére:
- Maga nem tudja ki fekszik abban a koporsóban. – kiabáltam.
- Dehogyis nem, nagyon is jól tudom. Sarutobi Asuma, az egyik volt elit 12 őrző. Vagy talán a pénzre pályázik, amit a holteste után kaphat? – válaszolta gúnyosan, miközben a kardját nézegette.
- Hayato, most már elég legyen! – szólt rá az egyikük.
- Nah jó, de akkor mondd el, hogy miért követtél minket? – mondta egy kicsit nagyobb nyugodtsággal az ANBU-s.
- Csak szeretném látni őt utoljára. – válaszoltam halkan.
- Ám legyen, de bármi törvénybe ütközőt teszel személyesen én, viszlek a Hokage elé. – s két másik ninja elmozdította a koporsó tetejét, én pedig odasétáltam, majd lehajoltam hozzá:
„Sajnálom, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőled, de most remélem hallod a szavaimat, és nem haragszol meg azért amit tenni készülök. Tudod, Anko azt mondta, ha visszatérsz hozzám, akkor lepjelek meg valami kis ajándékkal. Sajnos ez nem így történt, ezért úgy döntöttem ezt az ajándékozást fölváltom a cserére.”
 Amint ezt végiggondoltam, rögtön fölálltam, és a fejemnél lévő csomóhoz nyúltam, majd egy laza mozdulattal kiengedtem. A konoha jelével díszített fejvédő lassan leesett a homlokomról, majd egy fémes koppanással ért földet. Asuma homlokvédőjével ugyanezt tettem. Eloldoztam a csomót, majd levettem a fejéről. Most a sajátoméhoz nyúltam, és Asuma homlokához raktam. Kicsit fölemeltem a fejét, hogy jobban odaférjek, majd megkötöttem hátul. Ez után az övé következett. Fölemeltem, és miután a fejemhez illesztettem, ez csomóval rögzítettem.
- Biztos a tettében, asszonyom? – kérdezte az egyik.
Én csak egy bólintással jeleztem, hogy igen, majd hagytam, hogy elmenjenek. Egy darabig még álltam ott Asuma fejvédőjével a fejemen, és néztem, ahogy egyre távolodnak tőlem.
„Így maradhat az én szívem örökké tiédben, a te szíved, pedig örökké az enyémben.” – gondoltam boldogan, végül elindultam vissza a faluba.
Teljesen beesteledett mikorra visszaértem: Konoha már az éjszakai fényeiben tündökölt. A házakat sok apró kis lámpa világította ki, amik különleges hangulatot adtak a falunak.
Úgy döntöttem ideje most már hazamenni, és pihenni egy kicsit. Út közben még gyönyörködtem a fényekben, mígnem végül elértem a házamhoz. Benyitottam, majd végigsétáltam a folyosón. Tudtam, hogy itt hagytam a csomagjaimat, de most valamiért, nem találtam sehol se. Fölmentem az emeletre hátha ott megtalálom őket, de a szatyrok helyett egy üzenetet találtam a szobám ajtajára ragasztva: „Remélem, ha majd hazaér olvassa ezt az üzenetet. Sajnos nem tudtam utolérni mikor elfutott, így a csomagjait, amiket itt hagyott hazavittem. Ha gondolja, bármikor jöhet értük. Shikamaru.” Kedves tőle, hogy ilyen figyelmes velem. Azt hiszem valamelyik nap, beugrok majd hozzájuk, de addig még aludnom is kellene.
Beléptem az ajtón, majd leültem az ágyamra. Levettem a fejemről a fejvédőt, és egy darabig még nézegettem. A fémes része tele volt karcolásokkal, és a kék szalagon is voltak szakadások. Valószínűleg hosszú harc lehetett, amiben végül ő húzta a rövidebbet…
Végül letettem a homlokvédőt az asztalra, átöltöztem, és bebújtam az ágyamba. Lehunytam a szemem, és próbáltam az alvásra koncentrálni, de alig telt el pár perc éreztem, mintha valaki hátulról hozzám érne, majd megölelne. „Köszönöm az ajándékot, Kurenai. Soha nem foglak elfelejteni…” Amint meghallottam ezeket a szavakat rögtön kinyitottam a szemem. Kerestem, hogy vajon honnan jöhetett a hang, de senkit se láttam. Csak egy álom volt? De hiszen az nem lehet… olyan valóságosnak éreztem. Ő volt az, Asuma, aki most már örökké itt lesz a szívemben…


2014. november 8., szombat

As Long as I'm Here You'll never be Happy!

Vörös vér fröccsent a tiszta fehér padlóra, az áldozat megadóan a földre rogyott. Tettese izzó szemeivel, örömittasan figyelte őt, kezében a kés meg-meg csillant. Karja ösztönösen indult egy újabb támadásra, ami talán az utolsó is lehetett, nem érdekelte a tette következménye, teljesen elvesztette már az öntudatát. Ördögi kacaj szakadt ki belőle, mikor végre sikerrel járt, a védtelen prédája élettelenül a földre zuhant. Hangja nem csitult, mígnem fülsüketítő zúgássá nem vált...

*****

Nehezen ébredtem azon a reggelen, mintha az álom, amit láttam, nem akart volna elengedni magától. Úgy éreztem, hogy a tudatom már ébren van, de a testem még nem képes engedelmeskedni a parancsaimnak. Erősen koncentrálnom kellett, hogy a szemeim kipattanjanak, és végül felébredjek. Szívem még mindig erősen vert a sokk hatása miatt, teljesen leizzadtam, sokáig csak magam elé bámultam. Egyáltalán nem volt pihentető alvás, inkább kimerítő. A gondolataimat még mindig az a bizonyos álom töltötte ki, amit láttam. Sokszor megtörtént már meg ez vagy hasonló, melyben magam egy éhes démonnak éreztem és megöltem azt a személyt, akit legjobban szerettem. Hogy mi okom volt rá, azt sosem tudtam meg, nem derült ki, de mindig fájó érzés volt. Mintha magammal tettem volna meg ugyanezt, mintha a szívemet és az érzéseimet ezer darabra szabdaltam volna fel.
Matsushita Hikaru. A név, amit talán sosem felejtek el, a fiúé, akit már egészen kisiskolás korom óta ismertem. Egy városban éltünk, egy iskolába jártunk, egy osztályba kerültünk, és a legjobb barátok voltunk. Talán ez a szoros kötelék vezetett végül engem oda, hogy belészerettem, a világosbarna hajába, a csillogó égkék szemeibe, a mosolyába, az egész lényébe. Ő volt az egyetlen, aki igazán megértett, aki támogatott, ha szomorú voltam, mindig pozitívan és vidáman állt az élet kihívásai elé.
Az élet viszont nem ilyen egyszerű, az élet végül elsodorta Hikarut a karjaimból. Álmaink, céljaink voltak, amiket meg szerettünk volna valósítani, és sajnos nem egyeztek. Az iskola után ő a szülővárosában maradt, ott tanult tovább, én viszont elköltöztem Tokióba. Hikaru tiltakozott ellene, de én már elhatároztam magam, és hogy ezzel együtt örökre lemondok róla, elfelejtem őt, hiszen kettőnk közül csak én vagyok az egyetlen, aki többet gondol erről a kapcsolatról. Nagyon jól tudom, hogy neki mindig csak egy legjobb barát maradok, hiába várok...
Végül elérkezett a költözésem napja, összepakoltam mindent, elbúcsúztam a szüleimtől, akik sok szerencsét kívántak nekem, de Hikarunak nem szóltam. Semmit, még annyit sem, hogy elmentem, és talán soha többé nem lát. A vonat kattogva elindult az állomásról, és én arra gondoltam, hogy az út végén egy új világ, egy új élet vár, melyben egy új ember lehetek. Ahogy egyre sebesebben zakatolt, egyre sebesebben repültem az új jövőm felé, a szívem megtelt melegséggel és reménnyel. Boldog voltam, leírhatatlanul boldog.
Ám, mikor megérkeztünk és én leszálltam, minden eddig érzett pozitív gondolatom elszállt. Döbbenten álltam a peronon, mindenhol nyüzsgő emberek, égig nyúló épületek, színes plakátok fogadtak, és én úgy éreztem elvesztem. Elvesztem, és én ennek a tömegnek csupán csak egyetlen porszeme vagyok. Remegve fogtam meg a bőröndömet és indultam el, elvégre az új életem vár itt, legbelül viszont még mindig egyedül éreztem magam és magányosnak.
Ezek az érzések, viszont elmúltak, mikor lassan elértem az iskolámhoz a leírt cím és pár útbaigazítás segítségével, és már az ajtóban elámultam. Ahogy a hatalmas épület felém tornyosult, a testem a borzongás és a tettre kész erő járta át. Igen, nem hiába akartam ide jönni, ebben az iskolában tanulni. Szimpatikus volt a hely, az emberek, amit tanultunk és csináltunk, a műszaki iskola, de ez a lendület csak pár hétig maradt meg. Lassan ráébredtem, hogy hiába vannak körülöttem kedves emberek, hiába szeretem azt, amit itt tanulhatok, valamiért üres minden, valami mindig hiányzik. Rengeteg ideig nem tudtam rájönni az okára, mi az, ami itt nincs, és a régi életemben megvolt, mi az, amit keresek. Egy nap, viszont rádöbbentem, ahogyan unalmamban a telefonom képeit nézegettem. Egy mosoly, egy égkék szempár, barna rövid hajjal. Matsushita Hikaru... Hiába akartam őt elfelejteni, a szívem még mindig őt szerette, mindig őt akarta. Hiányzott, látni akartam, de olyan messzire volt tőlem. A telefon kiesett a kezemből, karjaimmal átkaroltam magam, csak hagytam, hogy a keserűség egészen a szívemig hatoljon. Miért nem cselekedtem akkor, mikor még ott volt mellettem? Miért nem mondtam meg neki akkor, hogy szeretem? De valószínűleg már mindennel elkéstem, az élet elszakított minket egymástól, és én örökre magányos maradtam...
Hetek, hónapok teltek el, és azóta sem kerestük egymást, pedig a telefon, egy egyszerű üzenet mindig ott volt lehetőségként számunkra. Én úgy gondoltam, hogy biztos már régen el is felejtett engem, ő pedig ugyanígy nem hívott sosem. Mégis, valamiért mindig vártam, hogy egyszer legalább egy apró SMS-t kapok tőle, amiben megkérdezi, hogy mi újság felém.
Ezen a reggelen is így tettem, miután összeszedtem magam a szörnyű rémálom okozta sokkból. Semmi hír felőle, csak a szokásos barátok, szokásos üzenetei, inkább a táskám mélyére rejtettem a telefont. Bepakoltam még az aznapra szükséges füzeteim, könyveim, és útra készen elindultam... volna. Hirtelen eszembe jutott, hogy az irataim az asztalon hagytam, így visszaszaladtam értük.
Takai Akahiro, az én nevem. A képen egy fekete hajú, barna szemű, szigorú arc köszönt vissza rám, a saját fényképem. Amint megbizonyosodtam róla, hogy még véletlen sem más iratait viszem el, gyorsan a zsebembe dugtam őket, becsuktam a kollégiumi szobám ajtaját, hiszen a szobatársam már régen elment, és siettem is az órára.
Mondhatni unalmasan telt a napom. Lekötöttek ugyan az órák, de valahol mégsem volt az egész az igazi, olyan, mint a legelején. Összesen nyolc ilyen kínzást kellett túlélnem, egy ebédszünettel egybekötve, és a legvégén egy élőhalottra hasonlítottam lelkileg, akinek még a meglévő energiáit is lecsapolták. Késő délután volt már, mikor megszabadultam a teendőimtől, és visszatérhettem a kollégiumi szobámba.
Ahogy beléptem, a társam, Akio-kun már várt engem, és rögtön el is panaszolta, hogy az ő órái sem voltak sokkal érdekesebbek. Nem igazán hatott meg, nem igazán foglalkoztam vele, valami sokkal jobban érdekelt akkor engem. Előkotortam a telefonom, és újból megnéztem az üzeneteim, de persze Hikarutól most sem kaptam semmit se.
- Miért nézegeted folyton a telefonod? Nem tán szerelmes vagy? - kérdezte meg kíváncsian Akio-kun, és egy sunyi mosoly jelent meg az arcán. Hát igen, rögtön beletrafált a közepébe. A szobatársam mindig olyan személyiség volt, akinek folyton csak a szép lányok meg a fölszedésük járt az eszébe, energikus és határozott, de mindig jól kijöttünk egymással.
- Mondhatni... - válaszoltam egy kicsit kelletlenül. Nem igazán akartam erről a témáról beszélgetni és felszínre hozni az érzéseim.
- Na, na, és csinos a lány? Jól néz ki? Van róla képed? - Persze, ő biztos azt hiszi, hogy lány, hogy egy bombázó, és esetleg neki esélye lehet nála, ha nekem nem sikerült. Hát most nincs szerencséd Akio-kun, Hikaru fiú, és ha érdekelne is a saját nemed, akkor sem engedném, hogy a tiéd legyen. Persze lehet nem tenne ilyet, csak én féltem őt, elvégre barátok vagyunk.
- Bocsi, nincs... - hazudtam, hogy ezzel elkerüljem, hogy ezzel ne kelljen megtudnia, a szívem választottja nem lány.
- Akkor mesélj róla! Mondd el, hogy néz ki! - Hát persze, hogy nem tud tágítani! Amilyen kis örökmozgó és buzgó srác, addig érdeklődik, míg választ nem kap.
- Hm, világosbarna haja van, kék szemei, és nagyon aranyos mosolya - írtam körül Hikarut, ennyiből biztos nem fogja sejteni, hogy egy fiúról beszélek.
- Hű, nagyon szerencsés vagy! A kék szeműek olyan különlegesek! Sok szerencsét, Akahiro! - vigyorgott rám vidáman. Meglepett tőle ez a reakció, nem gondoltam, hogy sok szerencsét kíván majd nekem. Úgy tűnik egyre jobban fejlődik a barátságunk. Igazából viszont, még mindig nem éreztem magam boldognak...
- Nem vagyok olyan szerencsés... - csúszott ki hirtelen a számon, pedig tényleg nem akartam a problémáim szóba hozni, beszélni róluk. - Már hetek óta, sőt azóta nem beszéltünk, mióta eljöttem a suliba tanulni...
Akio-kun egy darabig csak furcsán nézett rám, majd a tekintete a kezemben lévő telefonra vándorolt, és végül hangos nevetésben tört.
- Komolyan, hülye vagy?! Ott van a kezedben a megoldás. A mai világban már bármikor elérheted az embereket!
- Tudom... - pillantottam a kijelzőre. - De úgy érzem, hogy nem érdeklem őt, hogy már el is felejtett engem, és biztos másokkal sokkal jobban érzi magát.
- És mi van akkor, ha ő is pont ugyanezt gondolja? Ugyanígy nem érdekli, mert biztos te sem érdekled már őt? Gyerünk, hívd fel! - mosolygott rám és bíztatott engem.
Sokáig csak ültem szótlanul és a gondolataimba mélyedtem, azon töprengetem, hogy vajon lenne e értelme az egésznek. Fölhívni biztos nem szeretném, főleg nem Akio-kun előtt, akkor lebuknék, de ha írok neki egy üzenetet... Tényleg visszaírna egyáltalán? Tényleg érdekelné őt? Ha válaszolna is, biztos haragudna, mert szó nélkül leléptem, és cserben hagytam ezzel őt. Nem... Nem tudok most még szembenézni az érzéseimmel és vele...
- Mire vársz még? Nem muszáj telefonálnod, egy üzenet is megteszi. Na? - Akio-kun megállíthatatlan volt, úgy tűnt, addig nem hagyja abba, míg meg nem teszem. Részben hálás voltam neki, de tudtam, hogy mennyire félek a következményektől. Ha jobban belegondolok, viszont igaza van. Valakinek lépnie kell, valakinek meg kell tennie az első lépést, még mielőtt késő nem lesz. Én leszek az az ember, aki megteszi ezt!
- Köszönöm, Akio-kun! Írok neki! - jelent meg egy apró mosoly az arcomon, majd a kezembe vettem a telefont és elkezdtem begépelni az üzenetemet.
Végül ezt írtam Hikarunak:

"Sajnálom, hogy eddig nem kerestelek és hogy nem szóltam, hogy elköltöztem. Remélem nem haragszol. Veled mi újság? Hogy megy az új iskola?"

- Mosolyogj többet, Akahiro. Jól áll! - szólalt meg Akio-kun, mikor végül befejeztem az üzenet írását. Most bókolni akart nekem vagy csak viccelődik velem? Tudtommal a lányokat szereti, szóval nem lehet semmi hátsó szándéka. Nem tudtam semmi értelmeset sem rá válaszolni, így inkább csendben maradtam.
- Miért nézel így rám? Amit mondtam, komolyan mondtam, tényleg lehetnél vidámabb. Ez nem azt jelenti, hogy meleg lennék, ez csak egy jó tanács. Miért, te az vagy? - magyarázta meg az értetlenkedésem a szobatársam.
- Inkább menjünk aludni! - hárítottam a kérdést, és összeszedtem a pizsamám és a törölközőm. - Még elmegyek fürdeni. - azzal kiléptem a szobából, szívemben a reménnyel, hogy talán Hikaru hamarosan visszaír.

*****

Újabb hetek teltek el végül úgy, hogy semmilyen válasz nem érkezett. Eleinte lelkes voltam, bíztam, reménykedtem benne, hogy hamarosan reagál az üzenetemre, egy héttel később már nem vártam. Hiába hallgattam Akio-kun tanácsára, már nem tudtam mosolyogni. A napok lassan és egysíkúan teltek és úgy éreztem, felesleges volt bátornak lennem, feleslegesen írtam meg azt az üzenetet. Végső soron már arra is gondoltam, hogy Hikarut nem nekem szánta az ég, és hiába próbálkozok, ő mindig is elérhetetlen lesz számomra. Valaki mással boldogabb lennék, valakivel végre megélhetném az igazi, beteljesült szerelem érzését. Akio-kunra gondoltam... Ha nem csak a lányok érdekelnék őt, akkor biztos megpróbálnám vele. Persze később rá kellet jönnöm, hogy miért találtam őt szimpatikusnak és vonzónak. Benne is csak Hikarut láttam. Ugyanolyan vidám mosollyal nevetett, ugyanolyan életvidám volt, azzal a különbséggel, hogy a szobatársam két kanállal habzsolta az életet. Hétvégente a legvadabb  bulikban volt benne és sokszor nem is hallottam ilyenkor felőle, elég kicsapongó életmódja volt. Hikaru ártatlanságához még hasonlítani sem tudtam. Végül minden szál újra hozzá vezetett...
Egy átlagos péntek délután volt, mikor iskola után a tankönyvemet tanulmányoztam, a jövő heti számonkérésre készültem. Épp az egyik matekpéldát oldottam meg, mikor egy ismerős dallam ütötte meg a fülem. Csörög a telefonom. Idegesen kaptam le az éjjeli szekrényemről, és amit a kijelzőmön láttam, először el sem akartam hinni. Bejövő hívás Hikarutól. Egy darabig tétováztam, nem mertem fölvenni, de végül megnyomtam a zöld kagylót ábrázoló gombot, és beleszóltam a telefonba. Csend, nem kaptam választ, de nem adtam fel, újrapróbálkoztam.
- Halló, itt Takai Akahiro!
- Takai-san! Tényleg te vagy az? - hallottam meg a kedves hangját a vonal másik végén.
A szívverésem az egekbe szökött, a kezemben lévő telefonom majd' kiesett a kezemből. Hikaru tényleg fölhívott engem, tényleg hozzám beszél, vagy csak álmodok? Viszont, ha így van, akkor nem haragudhat annyira rám, hogy még szóba sem álljon velem. Borzasztó boldog lettem, mikor fölfogtam végre, hogy ez a valóság, itt és most beszélhetek végre vele. Annyira elkalandoztak végül a gondolataim, hogy csak arra ébredtem fel, hogy Hikaru a nevemen szólongat.
- Itt vagy, Takai-san? - a hangja már kissé türelmetlen volt.
- Persze! Bocsáss meg, hogy nem válaszoltam. Ugye nem haragszol? - szedtem össze magam. Nem futamodhatok meg, nem játszhatom el az egyetlen esélyemet, amit ennyi idő után végre megkaptam.
- Dehogy! És az SMS-eddel kapcsolatban... Amiatt sem haragszom, hogy eltűntél. Megértem.
Valóban? Tényleg nem haragszik rám? Hatalmas kő esett le a szívemről. Ő az én Hikarum, aki mindig megértett, aki mindig támogatott és mellettem volt. Ennyi idő után sem változott meg, és fordult ellenem. Nagyon boldog voltam.
- Örülök neki. - mosolyogtam.
- Akkor térjünk is a tárgyra... Volna-e kedved a hétvégén találkozni velem? - Ennél jobb ajánlatot nem is mondhatott volna, bár egy picit féltem a találkozástól, még meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy ennyi idő után végre újra láthatom.
- Benne vagyok. De hol szeretnél találkozni?
- Ott, ahol minden elkezdődött.
"Ott, ahol minden elkezdődött" Elég költőien hangzik, de ha jól veszem ki a szavaiból, akkor arra céloz, hogy náluk, vagyis a szülővárosunkban, ahol felnőttünk, ahol találkoztunk, egy iskolába jártunk.
- Egyébként is, a szüleid panaszkodtak, hogy sűrűbben meglátogathatnád őket. Hiányzol nekik! - folytatta a mondanivalóját.
- Igazad van, Hikaru! Hozzájuk is mindenképpen elmegyünk, rendben? Akkor megfelel, ha holnap reggel az állomáson találkozunk?
- Igen-igen! Várlak!
- Akkor holnap!
Azzal elbúcsúztunk egymástól, és letettem a telefont. Belegondolva még most sem hittem el igazán, pedig muszáj volt, beszéltem vele, elhívott hozzájuk, és találkozni fogok vele. Álomszerűnek hatott az egész, pedig ez volt a valóság. Annyira izgatott lettem az események jobbra fordulása miatt, hogy éjszaka alig tudtam végül elaludni. Folyton csak Hikaru járt az agyamba...

***** 

Másnap reggel reményekkel teli ébredtem, és boldogan hagytam el a kollégium és az iskola épületét. Fölszálltam a buszra, ami egyenesen az állomásra vitt, ahonnan vonattal utaztam tovább. Valamiért eszembe jutott a nap, amikor elköltöztem, amikor új életet kezdtem. Tulajdonképpen most kicsit olyan lesz, mintha visszautaznék az időben. A sok szép emlék ott született, ahová most tartok.
Végül leszálltam a vonatról, de Hikarut nem láttam sehol sem, így a táblán megnéztem, hogy mikor ér ide pontosan a busza. Az órámmal összeegyeztetve még volt 10 percem, így még várnom kellett egy kicsit. Ám az a kicsi idő is nagyon nehezen telt el... Utálok várni, főleg ilyenkor, mikor végre egy olyan személyt láthatok, akivel régen találkozhattam és nagyon fontos nekem.
Hikaru végül megérkezett. Nagy mosollyal az arcán, gyönyörű kék szemeivel, szinte nem is változott semmit sem, mióta nem találkoztunk. Talán csak magasabb lett egy picit, és fiúsabb. Integetve üdvözölt engem, majd kivette az egyik táskám a kezemből és inkább ő cipelte. Én csak pislogtam, tudom, hogy nem olyan erős ő, de hiába akartam lebeszélni róla, ragaszkodott hozzá.
Innen még egy picit utaznunk kellett, hogy végleg az házához és a miénkhez érjünk. Útközben Hikaru sokat mesélt, hogy milyen az ottani iskola, hogy tetszik neki, és milyen jól kijön az osztálytársaival. Valahogy irigykedtem kicsit rá, nekem nem jött olyan jól össze az életem, legalábbis nem voltam vele teljes mértékben megelégedve. Azért örültem neki, hogy legalább ő boldog és jól érzi magát, még ha én nélküle nem is lehettem az. Úgy megöleltem volna ebben a pillanatban, de biztos, hogy hülyének nézett volna engem, így nem mertem, nem tettem meg végül...
A kis város, ahol régen éltem, ahol Hikarut megismertem, tényleg kicsi volt. Nem voltak nagy házak, kiemelkedő épületek, teljesen más volt, mint Tokió. Ezért is volt furcsa, amikor elköltöztem oda. Sokkal másabb látvány fogadott ott, mint itt. Végül azért csak megszoktam... Hikaruval a főutcán indultunk el, ami tudtam, hogy hova vezet. Hozzánk... A saját házunkhoz, ahol laktam, amíg el nem mentem tanulni. Kicsit aggódtam, hogy milyen érzés lesz ennyi idő után újra hazamenni, mit mondanak a szüleim, de szembe kellett néznem a dolgokkal. Ahogy azon is sikerült túlesnem, hogy Hikaruval találkoztam, úgy ez is menni fog.
Amikor odaértünk a házhoz, csengettem, majd vártam. Anyukám nyitott ajtót, és rögtön megölelt, puszit adott nekem. Kicsit kínosnak éreztem a szituációt, nem csak azért, mert ezelőtt sosem tett ilyet, hanem, mert szégyenlettem is magam, hogy ilyen sok időre távol maradtam. Látszólag, viszont úgy éreztem, hogy nem haragszanak rám e miatt, szívélyesen fogadtak engem is, Hikarut is, mintha el sem mentem volna.
- Hikaru szólt, hogy a hétvégén hazalátogatsz, így már nagyon vártunk. Örülök, hogy itt vagy - mosolygott anyukám, amikor beléptem a házba.
Apum is odajött hozzám, megölelt, megveregette a vállam, sok szerencsét kívánt nekem a további tanulmányaimhoz.
- Aztán remélem valami csinos lánnyal is összeismerkedsz - tette hozzá még.
- Megjöttem - nevettem el magam, tényleg hazaértem.
A szüleim tényleg készültek a vendéglátásunkra. Anyukám annyi ételt készített, hogy szerintem három napig is elég lenne még négyünknek is. Sebaj, az ő főztje biztos, hogy finomabb, mint amit az iskolában ettem. Én is, Hikaru is teljesen jóllakott belőle. Időközben nagyon jól elbeszélgettünk, és többek között az is kiderült, hogy Hikaru szakácsnak tanult tovább, így véleményt is mondott az ebédről. Szerinte nagyon finom volt, szívesen megtanulná a receptjét. Anyukám készséggel ajánlotta fel a segítségét.
Ebéd után körülnéztem kicsit a házban, az udvaron, a régi szobámban, mindenhol. Olyan érzésem támadt tőle, mintha megállt volna az idő, mintha nem is teltek volna el hónapok. Ám ez kiváltképpen a szobámra volt igaz. Az asztalon hagyott papírjaim, a polcon lévő tárgyaim, a sarokban hagyott táskám, mind ugyanúgy állt. Anyukám véleménye szerint, azért nem nyúlt hozzájuk, mert a saját személyes dolgaim, csak leporolgatta őket, amikor már szükséges volt. Így esett meg, hogy egy kis cetlit is megtaláltam, amit még iskolás koromban írtam, és Hikarunak akartam odaadni, de sajnos végül nem tettem. Furcsa élmény volt újra elolvasni a sorokat, és nem is tudtam végül a végére jutni, mert kinyílt az ajtó és pont ő jelent meg. Idegességemben a zsebembe gyömöszöltem a papír darabot, és gyorsan rápillantottam, próbáltam leplezni, hogy bármi is történt volna.
- Hamarosan indulhatunk, még hozzánk is el szeretnélek vinni - szólalt meg.
- Hozzátok? - lepődtem meg. Úgy tudtam, hogy ez nincs a tervben.
- Igen. Szerinted miért? A szüleim nem lesznek otthon a hétvégén, akár nálunk is maradhatsz estére.
Kicsit pimaszul nézett rám, amikor ezt kimondta, de nem mertem bármit is belemagyarázni a dolgokba, nem akartam azért elbízni magam. Kiderült, hogy nem is volt szükség rá. Hikaru terve az volt, hogy majd együtt készítünk valamilyen vacsorát, amit megehetünk majd. Mivel szakácsnak tanult, így biztos voltak ötletei hozzá, a szülei nélkül, pedig kényelmesen is megtehettük.
Elérkezett végül a búcsúzás ideje, a szüleim ugyanúgy megölelgettek, mint mikor megérkeztem. Megígértem nekik, hogy sűrűbben fogok majd eljönni hozzájuk, lehet minden hétvégén meglátom őket, mert tényleg jól éreztem magam otthon. Hikaru is elköszönt, majd ketten elindultunk, és végre úgy éreztem, hogy tényleg ketten maradtunk. Vajon ő is úgy gondol rám, ahogyan én ő rá? Vajon számítok neki annyit, vagy csak egy barát vagyok számára? Ez volt az első alkalom, hogy ezek a kérdések komolyan az agyamba férkőztek, nem hagytak nyugodni, és folyamatosan ezen járt az agyam. Szerettem volna tudni a választ, de nem állhattam csak úgy elé, hogy elmondja erről a véleményét, így bennem maradt a kétkedés.
Az út végén végül elérkeztünk a házukhoz, ahova ő rögtön be is engedett engem. Sokszor voltam már régebben náluk, de most ide is furcsa volt belépni. Hiába bátorított Hikaru, hogy csak érezzem otthon magam, hiába helyeztem magam kényelembe a nappali egyik foteljában, valahogy nem ment, valami megmagyarázhatatlan dolgot éreztem legbelül. Talán még mindig nem hagynak nyugodni azok az érzések? Gyorsan! Valaki válaszoljon rájuk!
- Hikaru nem szeret téged... Sosem szeretett téged! - hallottam meg hirtelen egy ismeretlen hangot, ami mintha pont a kérdésemre akart volna válaszolni. Idegesen körbepillantottam, vajon honnan jöhet a hang, de senkit sem láttam. Hikarun kívül, aki értetlenül nézett most rám, mást nem láttam a szobában. Akkor vajon ki lehetett az, ki szólt hozzám?
- Valami baj van? - kérdezte meg tőlem érdeklődve a társam, és ezzel kizökkentett az előző sokkból.
- Semmi! Semmi gond! - ráztam meg a fejem. Tényleg próbáltam az előbb történeteket elfelejteni. Biztos csak képzelődtem.
- Akkor, ha van kedved hozzá, el is kezdhetjük a vacsora elkészítését!
Beleegyeztem, mire Hikaru összekészítette az alapanyagokat, és neki is láttunk. Ő csinálta a főbb részét, én csak besegítettem neki. Egy salátát szeretett volna elkészíteni, mert szerinte egyszerű, és laktató étel lenne így délutánra. Rengeteg zöldség kellett hozzá, amiket én daraboltam fel a konyhakés segítségével, de a rossz gondolatok ezek után sem akartak elmúlni. Nem értettem az okát, és az ismeretlen hang újra hozzám szólt, olyan érzésem volt, mintha csak én hallanám őt...
- Szóval még mindig nem érted? Még mindig nem jöttél rá, hogy Hikaru nem szeret téged?
Ki vagy te? Honnan tudod, hogy Hikaru így érez irántam? Én szeretem őt! Tiszta szívemből szeretem őt! A kérdések csak gyűltek bennem, teljesen megzavarodtam attól, hogy egy ismeretlen ilyen módon hozzám beszél és olyat állít, amit még én sem tudhatok biztosra.
- A másik éned. Aki fél, aki nem meri bevallani az érzéseit neki, aki azt gondolja, hogy úgy sem érdekli őt, mert Hikaru nem szeret téged... Amíg én itt vagyok, te sosem lehetsz boldog!
Távozz! Takarodj! Menj innen! Próbáltam zavarni őt, de nem akart elmúlni a vele együtt járó furcsa érzés. Valahol tudtam, hogy igaza van és valóban nem merem elmondani neki az érzéseimet.
- Akkor itt az ideje, hogy megszabadulj tőle!
Ahogy ezeket a szavakat meghallottam, a testem magától mozdult meg, a tudatom, mintha valami elhomályosította volna, elvesztettem a józan gondolkodásom, és minden sötétté vált. Mintha a sötétben tapogatóztam volna. A konyhakés, amit eddig a kezemben tartottam, most megcsillant a fényben, Hikaru felé tartottam. Nem akarom! Nem akarom megtenni! A testem, viszont egyáltalán nem felelt a parancsaimnak.
Feladtam végül, feladtam végül a harcot a testemmel, csak hagytam, hogy az történjem, aminek történnie kell. Az arcomon egy elszánt mosoly jelent meg, vért akartam látni, gyilkolni akartam! Megölni azt, aki minden bánatom, minden fájdalmam okozta eddig, hogy végül pontot tegyek a dolgok végére. Hogy megszabadulhassak ezektől az érzésektől! Hamarosan... Hamarosan itt a pillanat, hogy elérjem a célomat!
Hikaru könnyes arccal menekült előlem, amíg végül sarokba nem szorítottam, és nem volt hová mennie. Ijedt arca csak sokkal jobban bátorított arra, hogy megtegyem, hogy végezzek vele, a kés végül lesújtott.
- Takai-san! Ne tedd! - szólt rám egy ismerős hang, valahonnan karok magukhoz szorítottak engem.
Egy fémes koppanás, a kés kiesett a kezemből. Egy felismerés, ami történt, már egyszer láttam. Az álmom, az álmomban ezt már számtalanszor megéltem. Megöltem Hikarut, mert azt gondoltam, hogy ő nem szeret engem. Lassan kitisztult minden, lassan kinyitottam a szemem, hogy újra józanul gondolkodjak.
Tollak. Az első dolog, amit megláttam egy csomó toll volt. Egy hatalmas szárny, kettő hatalmas szárny, amik engem védelmeztek. Hikaru karjai, amik engem öleltek. Teljesen meglepődtem, nem akartam elhinni, a szemeimből könnyek folytak. Legjobban viszont a tettem miatt sírtam. Visszaöleltem őt, nem érdekelt, hogy mit gondol valójában, hogy barátként, vagy másként gondol rám, szükségem volt rá, a közelségére.
- Ne sírj most már, Takai-san! - mosolygott rám Hikaru, a hangja kicsit kétségbeesett is volt. - Sajnálok mindent, ami eddig történt, amiért nem kerestelek, amiért nem beszéltünk olyan sűrűn. Én is elfoglalt voltam, és nem értem rá sajnos. De itt vagyok... végül. Tényleg nagyon sajnálom!
Hirtelen egy fényes csillogást vettem észre a zsebem felől, és belenyúltam. Az idegességemben elrakott papírdarab volt az, amire még régen egy szerelmes üzenetet írtam Hikarunak. Talán azt akarja mondani, hogy most adjam át neki? Ha eddig nem tettem, akkor itt a pillanat, hogy bevalljak mindent? Ez a megfelelő alkalom rá, hiszen Hikaru bebizonyította, hogy számítok neki. Megvédett engem, megmentett engem. Talán többet is érezhet irántam barátságnál. Kivettem hát a cetlit a zsebemből, és feléje nyújtottam:
- Tudom, hogy már nem mostani ez az üzenet, még iskolás koromban írtam, de ami késik, nem múlik. Szeretném most átadni neked.
A régi papírdarabra ezek a sorok voltak írva:

"Hikaru, te vagy az én őrangyalom!
 Te vagy az egyetlen, aki igazán megért engem, aki támogat!
 Szeretlek Téged!"

- Így igaz! Én vagyok a te őrangyalod! - szólalt meg Hikaru, amikor elolvasta az üzenet tartalmát. Ujjai végigsimítottak az arcomon, amitől teljesen megborzongtam. A szemeiből a leírhatatlan boldogságot olvastam  ki. - Szeretlek én is, Takai-san!
Nehéz leírni azt, amit akkor éreztem, talán nem is lehet, de az érzésektől, a boldogságtól, szinte ösztönösen mozdultam a teste felé, az ajkai felé, hogy ez a leírhatatlan érzés kiteljesedjen egy csókban. Végre egymásra találtunk, végre bevallottuk egymásnak, hogyan is érzünk egymás iránt. Többé nem tudtam visszafogni az elfojtott érzéseimet. Szeretni akartam őt mindörökké, és tudtam, hogy Hikaru is így érez a szíve legmélyén.
Ahogy elválltunk egymástól, kinyitottam a szemem. A levegőben apró arany szikrák szálltak, Hikaru szárnyai így tűntek el végül. Csak ő állt ott egyedül, mégis tudtam, hogy ő számomra a minden. Az igéző kék szemeivel rám nézett, arcán egy mosoly jelent meg:
- Megtaláltalak végül, Takai-san!
- Megtaláltalak végül, Hikaru - ismételtem meg a mondatát az ő nevével.
Megtaláltuk végül egymást.
Tudom, mindenki küzd a saját démonával, a távolság néha nagy úr, de hinnünk kell benne mindig, hogy egyszer még jönnek szép idők. Hogy egy nap a távol, az közel lesz, és amit hiszünk, amitől félünk, a mögött egy szebb valóság lapul. Ahogy nekem végül sikerült leküzdenem a gonoszt, ahogy Hikaru az enyém lett, úgy mindenkinek sikerülhet. Hiszen tudom, valahol mindenkinek van egy őrangyala! 



2014. október 22., szerda

The One Last Sin

Hosszú, és fárasztó küldetés ért véget Sawada Tsunayoshinak, a Vongola Tizedik vezérének, és Gokudera Hayatonak, a jobb kezének, s, hogy enyhítsék fáradalmaikat, egy hotelszobát vettek ki. Arcukon nem csak a fáradság jeleit lehetett látni, hanem karcolásokat, horzsolásokat is, és ez főleg a szürke hajú, zöld szemű férfira volt igaz, Gokuderára. Mint a Tizedik Vongola vezér jobb keze, kötelességének érezte, hogy megvédje őt, bár valahol ez a kötelesség kicsit több is volt ennél, ő sem teljesen értette ezt a dolgot. Sokat gondolkozott ezen, amikor egyedül volt, amikor csak ő volt, és a gondolatai, de nem volt képes előrébb jutni. Úgy érezte, hogy nem csak barátként szereti a Főnökét, hanem kicsit többet is érez iránta, de nem tudott ezzel az érzéssel mit kezdeni. Tudta, a Tizedik sohasem viszonozná az érzéseit, és ez sokszor csalódottá tette.
Amikor mindketten beléptek a szobába, akkor is ezen tűnődött. Nem tudta kiverni a fejéből az egészet, és bár fáradt is volt, álmos is, első útja egyből az egyik fotelhoz vezetett. Szinte szét se nézett a helyiségben egyből leült, pedig, érdemes lett volna. Legalább egy pillanatra is.
Az egész szoba antik bútorzatokkal volt tele, a függöny, a szőnyeg, az ágy, minden a régi korok stílusát idézte. Balra, közvetlen az ajtó mellett egy kétszemélyes ágy volt található, barna ágyhuzattal, és odakészített párnákkal, takarókkal. Innen, szemben egy asztal, és két fotel díszítette a szobát, ahol most a két fiatal maffiózó foglalt helyet. A foteleket olajzöld kárpittal vonták be, az asztal, pedig, egy alacsony dohányzóasztal volt, rajta egy hamutartóval, és egy váza vörös rózsával. Körben, a fal mellett, sötétbarna, fa bútorsor állt, vitrinnel, sok polccal, és férőhellyel. Valószínűleg mindre nem is lesz szükségük, főleg, ha nem maradnak sokáig. A szobából még nyílt pár helyiség: egy fürdőszoba, egy konyha, és az utcára néző erkély. Összességében egy elég jól felszerelt hely volt, kettőjüknek tökéletesen megfelelt, és még a Tizedik pénztárcáját sem terhelt meg. Bár, mintha lett is volna olyan dolog, ami megterhelhette volna…
A szürke hajú végül túltett a fáradságán, és kipakolta a zsebei tartalmát. Előkerült az öngyújtója, a cigarettája, a pisztolya, és jó pár dinamit. Harc közben legtöbbször ezeket az eszközöket használta, de leginkább a dinamitokra szakosodott. A teste szinte minden pontján képes volt elrejteni őket, hogy aztán az öngyújtója vagy a cigije lángját használva meggyújtsa őket. Néha a pisztolyát is használta, de ezt főleg akkor, mikor a dinamitok nem voltak elég hatásosak, a célpontot rögtön likvidálni kellett. Mégis most az összes golyót elhasználta. Ahogy visszaemlékezett, eszébe jutott, hogy szinte egy pillanaton múlott most is az életük. Ha ő nem siet a Tizedik segítségére, nem akart bele gondolni sem, hogy mit tett volna az az ellenséges maffia vezér vele. Megfojtotta volna, lelőtte volna, vagy kegyetlen dolgokra kényszeríti őt. Elég volt csak rá gondolnia, a testét máris átjárta a félelem, és a bűntudat újra megfertőzte az elméjét. Aggódott miatta, mert ő volt a jobb keze, aggódott miatta, mert szerette, s most is majdnem elveszítette őt. Egy idiótának érezte magát, amiért nem volt ott időben…
Hogy újra elterelje a gondolatait, a pisztolyáért nyúlt. Kivette az üres tárat, majd kicserélte egy teljesen újra. Sohasem tudhatta, hogy mikor lesz rá újra szüksége, így jobb volt az elővigyázatosság, felkészültség, hiszen a Tizedik itt van még mindig mellette. Ki tudja, lehet az ellenfeleik ide is, idetalálnak, és akkor itt kell megküzdeniük velük. A barna hajú, barna szemű társa nyugodt arccal nézte végig, ahogy a pisztolyával foglalatoskodik, mígnem megtörte a hosszú csendet, és Gokuderához intézte a szavait:
- Jó munkát végeztél ma is, Hayato! – mosolygott szelíden a Tizedik Vongola vezér, azzal a szokásos mosolyával, amivel a legtöbbször látni lehetett. A fiatal, türelmetlen énéhez képest most már sokkal összeszedettebb volt, megkomolyodott, és nehezen lehetett kihozni a sodrából. Nem úgy, mint Gokuderát, aki még most is sokszor fölkapta a vizet, és a harc közben is inkább az érzései irányították.
A férfit nem teljesen tudta meggyőzni a Főnöke szavai. Elismerést érzett, amiért megdicsérte az, akire fölnézett, de már nem volt olyan naiv, mint régen, mikor a Tizedik egyetlen pozitív szava is úgy hatott rá, mintha az egész univerzumot kapta volna meg hirtelen. A több éves egymás mellett élés, a főnök-jobb kéz kapcsolat, az, hogy Gokudera a körülbelül tíz év alatt csak reménykedett, hogy egyszer a Tizedik az övé lesz, az ő lelkesedését is kikezdte.
A barna hajú végül fölkelt a fotelból, és a társához sétált, kezét bíztatóan a másik vállára tette, nyugodt szemeivel rá nézett. Gokudera ezekben a pillanatokban érezte úgy, hogy nem tud szabadulni az érzéseitől, a Tizedik itt van mellette, és a legrosszabb időkben is támogatja őt, és az az aprócska láng, ami a szívében eddig csak pislákolt, most újra föllángolt. Érezte, hogy halványan elpirul, de próbálta ezt leplezni, nem kimutatni. A remény sugarai újra ragyogni kezdtek, pedig csak egy érintés volt. Csak egyetlen érintés volt, és újra meg tudott bocsátani önmagának, a Tizediknek, mindenkinek. Újra tudott szívből szeretni, feledni a rosszat, a fásultságot, és mosolyogni. Be kellett magának vallania, hogy valahol még mindig naiv maradt…
- Ne aggódj ennyit miattam. Nem tesz jót neked. – Még ha ő is álcázni akarta, de a Tizedik arcán is meglátszott, hogy nyugtalan Hayato miatt. Mostanában nem volt valami jó hangulatban, és állapotban, és bár sejtette az okát, segíteni sajnos nem tudott rajta. Csak annyit tudott tenni, hogy mindig bíztatta, támogatta őt, nehogy teljesen belebolonduljon a reménytelenségbe a társa. Megpróbálta nem ezt az aggódó arcát mutatni neki, és mindig mosolyogni rá. Most is így tett, majd hogy kicsit fölfrissüljön, a fürdőszoba felé vette az irányt.
Így, hogy Gokudera Hayato egyedül maradt a szobában, az asztalon lévő öngyújtójáért és cigarettás dobozáért nyúlt, és kisétált velük az erkélyre. Kivett egy szálat a dobozból, a szájába tette, majd az öngyújtóval párszor próbálkozott, mire a cigaretta átvette a lángokat, és meggyulladt. Már nem azért dohányzott, mert ideges volt, és levezette a feszültségét, mint régen, már csak azért, mert teljesen megszokta, és szüksége volt rá a harcok során. Szervezete annyira hozzászokott, hogy nem is tudta volna letenni.
Ahogy hanyagul nekitámaszkodott az erkély korlátjának, és a lenti forgalmat, és a cigije füstölgését nézte, újra megrohamozták az emlékképek. Egyedül volt, ilyenkor nem volt semmi sem, ami elterelte volna az aggodalmait, ilyenkor tudta mindig, csak ő van és a gondolatai, és az óta, mióta eljöttek ebbe a hotelbe, először jutott eszébe az igazi ok, amiért a Tizedik nem lehetett sohasem az övé. A szívében az előbb még hatalmasan égő láng most zavarossá vált, ahogy Sasagawa Kyokora gondolt, a Tizedik barátnőjére, a lányra, aki, ha nem is fizikálisan, de kettőjük közé állt. Tudta, a Tizedik szívből szereti őt, és, ha ritkán is láthatták egymást, mindig mosolyogva borultak egymás karjaiba. Ilyenkor Gokudera úgy érezte, hogy messze van tőlük, hiába nyújtaná a kezét a Tizedik felé, hiába kiabálna rá, nem venné észre sem. Aprónak érezte magát, aki még annyit sem tud megtenni, hogy megszerezze azt, akit szeret, mert olyan erősek voltak ezek a kötelékek, hogy ő már nem tudta szétszakítani őket. Tehetetlenség járta át teljesen a lelkét.
Időközben Sawada Tsunayoshi visszatért a fürdőszobából, és Gokuderát kereste. A szürke hajú meg sem lepődött a látványon, hogy a Főnöke egy szál köntösben tér vissza úgy, hogy valószínűleg nincs alatta semmi sem. Sejtette, hogy mi következik ez után, és a gondolattól fölgyorsult a szívverése, ha másképp nem is, de legalább így szerette volna a Tizediket a magáénak tudni. Belépett a szobába, ahol már Tsuna régen várta őt.
A barna hajú férfi a kétszemélyes franciaágy szélén ült, és az éppen belépő Hayatot figyelte. A köntös rajta nem volt megkötve, bárki, aki a szobában, volt szemügyre vehette az izmos mellkasát, lábát, akár még a férfiasságát is. Haja vizes tincsekben állt össze, és az apró vízcseppeket, a köntöse és az ágynemű anyagai itták be. Bal kezét Gokudera felé emelte, majd, mintha a leghűségesebb kutyáját hívná, bíztatta őt, hogy lépjen közelebb hozzá.
- Gyere, Hayato. Gyere közelebb – hívogatta őt az ujjaival, s Gokudera először teljesen ledöbbent. Szinte földbe gyökerezett a lába, ahogy a Tizedik szemeibe nézett, amelyek most teljesen eltértek a megszokottól. Most egy démont látott bennük, egy éhes démont, aki csak arra vár, hogy kielégíthesse a vágyait, fölfalhassa a prédáját, majd a megmaradt csontjait, a húscafatokat, hanyagul otthagyja, nem is törődve az áldozata érzéseivel. Félt, hogy a következő lépése újra csak csalódottságot, bűntudatot okoz majd neki, de emellett élvezni akarta a Tizedik meleg ölelését, csókját, és a biztonságot adó jelenlétét. Ezek az érzések sokkal erősebben éltek benne, mint a rosszak. Lassan eldobta az összes gátlását, és szinte teljes határozottsággal lépdelt felé.
A Tizedik magabiztos arccal nézte, ahogy a jobb keze megadja magát, és azt teszi, amire kéri, legbelül viszont tudta, hogy bűnt követ el. Tudta, hogy ezzel bántja Hayatot, fölkavarja az érzéseit, megint nem fogja tudni, hogy mit remélhet tőle, de annyira erősen éltek benne az ösztönei is, hogy nem tudott magának nemet mondani. Annyira ritkán láthatja Kyokot, annyira ritkán lehetnek együtt, és ő, pedig, nem tudja megvonni magától a romantikát, és a sexet, hogy Gokuderát használta pótlékként. Hatalmas bűn volt ez, de ő volt az egyetlen személy, aki mindig a közelében volt, és, aki meg is tette neki ezt a kérését. Hirtelen még az is átfutott az agyán, hogyan képes így, ezek után is Kyokora mosolyogni, mikor számtalanszor megtörtént már ez, számtalanszor úgymond megcsalta őt. Váratlanul Gokudera smaragdzöld szemeivel találkozott össze, és magára vonta a határozott arckifejezését.
- Mondd, Tizedik, mit szeretnél? – kérdezte a szürke férfi, akin már egyáltalán nem látszott a kételkedés. Valószínűleg már az ő agyát is átvették az ösztönei, az érzései, megállíthatatlan volt, csak arra tudott gondolni, hogy boldoggá tegye azt, akit szeret.
Válasz nem érkezett. Sawada Tsunayoshi helyette inkább a tettek mezejére lépett, és megragadva Gokudera nyakkendőjét, maga felé húzta, mire ő teljesen fölé került. Egyik kezét a tarkójára helyezte, és szinte kényszeríttette a társát, hogy szenvedélyes csókot váltson vele. Eleinte csak lassan, majd valósággal habzsolta Hayato ajkait, mintha egy édes sütemény lenne, amely egyszerűen nem fogy el, és nem tud betelni vele. Ujjai végigjátszottak a hátán, egészen a hátsójáig, és meglepődve vette észre, hogy túl sok ruha van még a partnerén. Ideje lenne tőlük megszabadulni. Elengedte Gokudera ajkait, majd fölültette őt, játékosan elkezdte kigombolni a zakója gombjait, és, mikor végzett, könnyűszerrel vált meg tőle, mintha csak egy felesleges, zavaró tárgy lenne. Így tett az ingjével, és a nyakkendőjével is, és remélte, partnere most már sokkal kényelmesebben érzi magát. Kimászott Hayato öleléséből, és az ágy távolabbi részén, megadóan elterült. Biztos volt benne, hogy ő követni fogja.
Társa nem tétovázott sokáig, valóban utána eredt, de a Tizedik megfogta a karját, fölemelte, és a legérzékenyebb pontja felé irányította. Hozzá volt már szokva az ilyen mozdulatokhoz, nem riadt meg tőle, hiszen sokszor így kapta az utasítást, hogy mit kell tennie. Lassan birtokba vette a Tizedik férfiasságát, aki ennek hatására hirtelen összeszorította a szemeit és fölnyögött az érintéstől. Ahogy Gokudera látta rajta, hogy jó érzéssel tölti el a partnerét a tevékenysége, folytatta, sőt az eddigi lassabb tempóján egyre csak gyorsított.
Szinte kapkodott a levegő után a barna hajú férfi, ahogy a lábai közt a kéz, egyre csak gyorsabban mozgott. A vágy egyre erősebben a szívébe férkőzött, akarta, hogy egyre többet és többet kapjon Hayatoból. Oldalra fordította a fejét, és szabad prédává tette a nyakát és a fület. Gokudera értette a jelet, rögtön lecsapott rá, nyalogatta, harapdálta az egyébként kényes bőrfelületet, ő pedig, még hangosabb sóhajokkal, nyögésekkel jutalmazta őt. Elméje teljesen elködösödött, csak a kielégülés járt az agyában, amit hamarosan meg is kapott tőle. Teste megfeszült ebben a pillanatban, majd bizsergető érzés járta át, mintha apró tűzijátékok lennének benne, és most fölrobbannának. Lehet Gokudera rejtette el őket benne. Nem tudott most gondolkodni, nem tudott arra sem gondolni, hogy megtette, megtette újra a bűnt, csak Hayatot és az átélt élményt érezte. Ezek az érzések viszont olyan erősek voltak, hogy percekig csak zihált, és vonaglott, kereste a saját énjét.
Gokudera nem tudta teljesen eldönteni, hogy az előző cselekedetével most jót tett vagy rosszat. Ő örült, hogy örömet okozhatott a Tizediknek, de érezte a bűnük súlyát is. Érezte, hogy hiába volt magabiztos, és bátor, most megint megbánta a tettét, megint csak lelkiismeret furdalása van. Azt kívánta, bárcsak visszaléphetne arra a pontra, mikor az erkélyről visszatérve meglátta a Tizediket, amikor az egész elkezdődött, és azt gondolta, másodjára már biztos nem esne kísértésbe. Tűnődve nézte a Főnökét, ahogy összeszedi magát, és lassan talán önmaga lesz, de nem sokáig mardoshatta a szívét a bűntudat lángjai. Az igazi démon, az igazi vadállat csak most ébredt fel a Tizedikben.
A férfi alig tudta fölfogni a történéseket, máris arra lett figyelmes, hogy a Tizedik átvette az irányítást felette, és most ő van alul, a társa, pedig, felül. A torzult szemek újra a szemeibe néztek, a szemek, amelyek előtte nyugodtan néztek rá, és az életet adták neki, most már csak követelőzőknek hatottak. Érezte, hogy ez a Tizedik nem az, akit szeret, és hogy tennie kell valamit, de ebben a pillanatban még a félelem, és a tehetetlenség leláncolta a testét. Egy kar megpróbálta erőszakosan leszedni róla a nadrágot, mire összeszedte a bátorságát, és a sajátjait segítségül hívva, megakadályozta az események rosszabbra fordulását. Bármennyire is szerette a Tizediket, de azt nem hagyhatta, hogy butaságot tegyen, elvégre ő a jobb keze. Lelökte magáról őt, majd felemelte remegő karját, és egy darabig így nézte a Főnökét.
Sajnálta a történteket, hiszen ő volt az, aki az egészbe belement, de akkor még úgy érezte, hogy minden rendben lesz. Sohasem történt eddig még hasonló, így most is úgy hitte, hogy a Tizedik nem veszti el az önkontrolját, és nem akar többet. A másik oldalról viszont igenis veszélyes volt ez az egész, hiszen ott volt a jelen esetben is megtörtént események kockázata. Gokudera hiába szerette őt, a Tizediket igazából csak a sex érdekelte, soha nem akart tőle többet. Csalódott volt, de tudta, hogy most cselekednie kell. Amit tenni készült nem azért tette, mert bántani akarta őt, azért tette, mert szerelmes volt belé, mert segíteni akarta őt, tanítani. Tudta, hogy csak így térítheti észhez a Tizediket.
Az eddig levegőben lévő karja lesújtott, és vörös nyomott hagyott a Főnöke arcán.
Sawada Tsunayoshi, mintha egy rémálomból ébredt volna, először kérdőn nézett Gokuderára, nem értette a helyzetet, majd aggódóvá vált az arca. Hirtelen lepergett róla az a törékeny maszk, amelyet azért alakított ki, hogy Hayato ne lássa rajta, mennyire fáj neki, hogy valójában csak kihasználja őt. Karjai átölelték Gokuderát, szorosan tartották őt, legbelül, pedig kevés kellett ahhoz, hogy elsírja magát. Szüksége volt Hayatora, de tudta, hogy nem így, nem ilyen áron. Ha így tesz, akkor csak mindkettőjüket bántja, és nehezen gyógyuló lelki sérüléseket okoz. Fájt neki a pofon, de hálás volt érte, mert másképp nem jött volna rá, hogy mekkora hibát követ el.
- Bocsáss meg, Hayato! Kérlek, bocsáss meg! – szólalt meg remegő hangon, és még szorosabban ölelte magához a férfit. – Tudom, az én hibám!
- Nem! – rázta meg a fejét a szürke hajú. – Ez a kettőnk bűne. A kettőnk, utolsó, egyetlen bűne, Tizedik… Sem te, sem én, nem vagyunk benne kevésbé hibásak. Ha nem szeretnélek, valószínűleg én sem tudnék lefeküdni veled, nem gondolnám azt, hogy ezzel talán közelebb kerülök hozzád... De tudom, bolond voltam, amiért mindig csak az érzéseimre hallgattam, mindig csak azt gondoltam, hogy ha megteszem veled, akkor minden rendben lesz, és boldog leszek… Nem így történt Tizedik… Végül csak egymást bántottuk… Én is ugyanúgy a bűnünk része vagyok, ahogy te is…
A férfi, ahogy elmondta a szavait, lassan lehunyta a szemét, majd a társa vállára helyezte a fejét. Arcán egy fájdalmas mosoly jelent meg, ahogy belegondolt, hogy végre kimondta az érzéseit, amiket eddig csak féltve őrzött magának. Szívét félig a megkönnyebbülés, és félig a félelem járta át, örült, hogy nyíltan beszélhetett a benne lakozó érzelmekről, de mégis félt, hogy mit fog tenni ez után. Hogyan is élhet azok után, hogy eddig csak reménykedett?
- Igazad van, Hayato – vallotta be halkan a Tizedik. Hangja lenyugodott, miután meghallotta a társa szavait, de annál is jobban fájt neki az, amit tett. Beismerte, és most már tisztán látta, nem folytathatja tovább azt az életet, amit eddig élt, nem bánthatja többé az egyetlen, és hűséges jobb kezét. Hiszen annyi mindennel tartozik neki az életben, hiszen annyiszor megmentette már az életét, és ezek tetejébe ő képes volt számtalanszor becsapni őt. Mégis hogy juthatott el idáig? Újra el akart rajta uralkodni az aggódás, a pánik, de próbálta összeszedni magát, és egy olyan döntésre szánni magát, ami megoldása lehet ennek az egész problémának. – De ne aggódj, én mindent megteszek majd azért, hogy boldog lehess – ígérte meg végül.
Gokudera Hayato nem akart hinni a fülének. A Tizedik ilyesmit mondott neki azok után, hogy ez történt? Hirtelen még azt sem tudta, hogy ezt mire vélje, hogyan értelmezze, de annyiban valamiért biztos volt, kihallotta a hangjából, hogy nem akarna összejönni vele, valamilyen másféle segítségre számíthat tőle. Nem bánta. Valamiért már úgy érezte, hogy nem lenne boldog vele, és a szerelem, amit érzett, most egy gyenge üveggolyókként homokká porladt benne. A láncok, amelyek fogva tartották a szívét, és megbilincselték, most föloldódtak, szabadságot adva neki. Nem tudta leírni azt a nyugodtságot, amit most érzett.
Végül kimászott a Főnöke öleléséből, és kicsit rosszallóan nézett rá, ahogy végignézett rajta. Az aggódó jobb kéz ösztöne még mindig élt benne, így nem tudta szó nélkül hagyni, ahogyan a Tizedik egy szál köntösben, és vizes hajjal ücsörög az ágyon:
- Jobb lenne, ha fölvennél valami ruhát és megszárítanád a hajadat! Még megfázol! – szólt rá hirtelen, mire a férfi kicsit összerezzent. – Lefürdök, utána ellátom a sebeidet is – tette hozzá elmosolyodva.
Ahogy mondta, úgy is tett, és ez a fürdő most igazán jól esett neki. Érezte, mintha a forró víz elmosna minden bánatot, amit eddig érzett, minden bűnt, megbánást, fájdalmat, és a szerelmet is, amit a Tizedik iránt érzett. Nem csak a fárasztó küldetés fáradalmait enyhítette, hanem az egész lelkét tisztította meg, és egy új embernek érezte magát, amikor végre kilépett a fürdőkádból. Egy friss és üde embernek, aki most újult erővel indul neki az élete kalandjainak. Bár a fertőtlenítő hatása kicsit fájt a bőrének, ahogyan a sérüléseire kenegette, de nem érdekelte. Úgy érezte, hogy megérdemli őket, amiért ilyen bolond volt, amiért hagyta magát ennyiszer becsapni. Határozott léptekkel kilépett a fürdőszobából, hogy a Tizedik is megkapja a maga „büntetését”, és ápolásra kerüljenek a küldetésen szerzett csúnya sebei…

****

Körülbelül egy fél év telt el azóta, és Sawada Tsunayoshi nem felejtette el az ígéretét. Az időjárás ez idő alatt hideggé és fagyossá vált, beköszöntött a tél, s a két férfi ebben a havas időjárásban kint sétálgatott az utcán. Mindkettőjükön látszott, hogy most már sokkal nyugodtabbak, nyíltabbak egymáshoz, mint eddig tették, sokat változtatott rajtuk az a bizonyos nyári nap, amikor a Tizedik azt a csúnya pofont kapta a jobb kezétől. Most mégis úgy érezte a férfi, hogy jobb bebizonyosodni arról, hogy hatásosak voltak-e az akkori szavak, tettek, így hirtelen megállt az út közepén, és Gokuderára nézve egy kérdést tett fel neki:
- Mondd Hayato… Hogy érzed magad?
- Hogy érted ezt, Tizedik? Régen kérdeztél már ilyesmit. - A szürke hajú férfi meglepődött a kérdés hallatán, szemöldökét ráncolva nézett vissza rá.
- Mit gondolsz arról a lányról, akit a múltkor bemutattam neked? – tette fel egy kicsit konkrétabban a kérdést a barna hajú, és egy perverz mosoly futott végig az arcán.
- Hát… Öööö… - Kicsit vártalanul érte ez most Gokuderát, és nem is tudta, hogy hirtelen mit válaszoljon. Valójában tetszett is neki a lány, és nehéz volt az újdonsült érzelmeiről beszélnie. – Azt hiszem, megpróbálom vele! – csillantak föl végül a szemei.
- Helyes, Hayato! Helyes! – bíztatta a társát, majd megveregette a hátát. Gokudera magabiztos arccal reagált a tettére, és bólintott egyet.
Hirtelen mind a ketten a tiszta kék ég felé néztek, ahol most a hideg idő ellenére sem volt, egyetlen felhő sem. Mintha az előttük álló utat fürkészték volna, vagy az álmaikat, a jövőt, ami még ismeretlen számukra, de egészen tisztán ott van előttük. Pontosan tudták mind a ketten, hogy ez után mit kell tenniük, támogatniuk egymást, és segíteni. Szinte egyszerre néztek vissza egymásra, és ettől a reakciótól abban a pillanatban mind a kettőjüknek nevetni támadt kedve. Még akkor sem tudták abbahagyni, mikor már újra elindultak az utcán, és a Tizedik már a hasát fogta a röhögéstől. Régen érezték ilyen jól magukat, és bármit meg tudtak volna adni, hogy ezek a boldog napok sohasem múljanak el. Tudták, mint egy igaz barát, mindig számíthatnak majd ez után a másikra…


The Pain of the Secret Love

Talán csak kevesen tudják igazán, milyen érzés az, amikor nem mondhatod el senkinek sem, hogyan is érzel egy bizonyos személy iránt. Csak ti ketten tudjátok, azt a kis titkot, amiről a többiek talán csak sejtik, hogy igaz. Azt a titkot, hogy ti ketten egy boldog pár vagytok.
Igen, Gokudera Hayatohoz, a hűséges jobb kezem és Vihar Őrzőmhöz, már évek óta ilyen viszony fűzött. Senki sem tudott róla, még a Vongolán belül se, de az Őrzőim közül se senki. Nehéz így élni, nehéz egy titkot elrejteni, de nem tudhatja meg más. Félek, akkor már nem úgy néznének rám az emberek, mint régen, amiért az erősebbik nemhez tartozik az, akit szeretek.
Ahogy visszatekintek pár évet a múltba, eszembe jut, hogyan is lettünk végül egy pár, hogyan is jöttünk össze. Hayato már nagyon régóta csak rám várt, csak engem szeretett, és nem tudta tovább magában tartani az érzelmeit, végül bevallotta nekem, hogy szerelmes belém. Persze akkor én még csak egy esetlen fiú voltam, a Semmirekellő Tsuna, és teljesen ledöbbentem a vallomásán. Ám legbelül úgy gondoltam, eleget vártam már Kyoko-chanra, ez a szerelem csak örökké plátói marad, és visszakozva ugyan, de azt mondtam: miért ne próbálhatnánk meg? Már nem is emlékszek, hogy történt, de végül abból az ügyetlen és folyton tiltakozó srácból egy igazi férfi, egy igazi Vongola vezér lett, aki idővel megtörhetetlen szerelmi köteléket kezdett el érezni Hayato iránt. De az idő sajnos túl gyorsan telik ahhoz, hogy minden egyes pillanatára vissza tudjon emlékezni az ember…
Ezek a gondolatok jártak éppen a fejemben, amikor kopogást észleltem az irodám bejárati ajtaján. Szemeim leemeltem a hatalmas üvegablak mögötti tájról, majd megfordultam és elmosolyodtam. Szinte el tudtam képzelni az illető sziluettjét, ahogy egy köteg papírral vagy a legújabb ötleteivel épp engem vár. Miután beengedtem őt, Hayato rögtön a tárgyra is tért:
- Tizedik! Megszereztem az iratokat, amiket kértél! – szólalt meg, olyan formális hangnemben, ahogyan egy beosztott szokott szólni a nála feljebb álló főnökéhez. Mintha nem is lenne köztünk semmi sem… Sem barátság, sem szerelem. Én nem ebbe a Hayatoba szerettem bele évekkel ezelőtt! Én azt a Hayatot szeretem, akinek szerelmes szavakat suttoghatok a fülébe, megölelhetem, megcsókolhatom, és örökké velem lehet…
Az egyik kezem előre nyújtottam, hogy elvegyem Hayato ujjai közül az irathalmazt, majd felpillantottam rá és teljesen ledermedtem. Elég csak a szemeibe néznem és a pillangók már ott röpködnek a gyomromban. Megint elfogott a vágy, és ahogy máskor sem, most se tudtam magam visszafogni. Előre hajoltam és szenvedélyesen megcsókoltam őt. Hayato karja lassan letette a papírokat, majd átkarolt engem, egyre jobban elmélyítve a csókot. El kell őt engednem, nem folytathatjuk tovább, vár ránk a munka, és ami még rosszabb, bármelyik percben benyithatnak és lebukhatunk… Végül borzongva elengedtem az ajkait és elmosolyodva kifújtam a levegőt.
- Bocsáss meg Tizedik, hogy nem tudtam visszafogni magam…! – szólalt meg hirtelen Hayato, mire én összerezzentem. Még mindig a csókja hatása alatt voltam.
- Semmi probléma, Hayato! – huppantam bele fáradtan a fekete bőrszékembe, majd hátradőltem.
- Rendben, Tizedik! Akkor én azt hiszem, megyek is! – és már fordult is volna meg, mikor kinyílt az ajtó és két vidám hang töltötte be az irodámat. Pontosabban Yamamoto, az Eső Őrzőm és Ryohei, a Nap Őrzőm hangjai. Yamamoto nem sokat változott az elmúlt évek során. Még mindig ugyanolyan vidám és mosolygós ember, mint régen is volt, Ryohei pedig kicsit visszafogta magát ugyan, de megőrizte a lelkes természetét. Bár mióta lemondtam Kyokoról, már nem szólítom őt Onii-sannak…
- Extrémül szükségünk van rád, Polipfej! – szólalt meg harsányan Ryohei Hayato felé fordulva, aki csak döbbenten nézett rá.
Hibari és a többiek már a helyszínen vannak, már csak te hiányzol, Gokudera! – folytatta Yamamoto.
Hayato egy darabig habozott, hogy vajon velem maradjon-e vagy inkább a többiekkel tartson, de egy idő után valószínűleg győzedelmeskedett rajta a „Meg kell védenem a Tizediket” – ösztöne, mivel bocsánatkérően meghajolt előttem, majd követte a többieket. Ha tehetném, én is segítenék nekik, de a folytonos munka ideláncol engem ebbe a székbe. Ráadásul én vagyok az ellenség első számú célpontja, s a szóbeszédek szerint a vezérük olyan erős, hogy lehetséges még én se tudnék elbánni vele. Persze az Őrzőim se ellene harcolnak, csak gyengébb embereivel. Byakuran rajtam kívül – egyelőre fogalmam sincs miért –, de a Vongola gyűrűkre is vadászik. Nem tudom mi célja lehet velük, de megeshet, hogy végső döntésként meg kell semmisítenem őket…

*****

Elmentek… Hayato és vele mindenki más elment, és egyedül maradtam az irodában. Muszáj most már a munkával foglalkoznom. Kicsit közelebb húztam az asztalhoz a fekete bőrszéket és leemeltem egy papírlapot a halmaz tetejéről. Ám alig kezdtem el olvasni a tartalmát, az agyam már egyáltalán nem a papírlapra nyomtatott hivatalos szövegre koncentrál. Gondolataim már teljesen más felé kalandoztak, és egy idő után azon kaptam magam, hogy csak olvasok, de egyáltalán nem tudom, hogy mit.
Végül megszorítottam a kezemben a papírlapot és föladtam, hogy be tudom fejezni így. Miért? Még ilyenkor se tudom elfelejteni Hayatot… Alig ment el egy fél órája és máris hiányzik. Máris azt akarom, hogy itt legyen, és ha nem is romantikusan összebújva, de a jelenléte is kárpótolná azt a magányt, amit itt most az üres irodámban érzek. Jelenleg ennyivel is tökéletesen elégedett lennék…

*****

Már egész alacsonyan járt a Nap és túlságon besőtédett, ahhoz, hogy tovább folytassam a munkát, így úgy döntöttem, hogy a mai napra elég volt.  Kicsit összepakoltam az asztalon, behúztam a széket, majd kiléptem az ajtón. Mára már semmi más tennivalóm nem volt, így a hálószobák felé vettem az irányt. Természetesen ezt is úgy rendeztem, hogy nekem egy szobát kelljen megosztanom Hayatoval, így senkise zavarhat minket, ha esetleg megkívánnánk egymás társaságát. Amikor végül odaértem, beléptem a szobába, felgyújtottam a villanyt, és leültem az ágyára. Szinte számítottam rá, hogy nem lesz még itt. Hiába emészt legbelül ez a magány, tudom, hogy csak később jön haza…
Már egészen besötétedett, amikor arra riadtam fel, hogy elaludtam és szörnyű rémálmom volt. Ijedten körbepillantottam, szemeimmel Hayatot kerestem, de sehol se találtam. Nem lehet! Nem lehet, hogy megtörténjen az, ami az álmomban. Nem lehet, hogy meghaljon! Azt akarom, hogy élj Hayato, még akkor is, ha már én meghaltam! Amikor már föláldoztam az életem azért, hogy te élhess. Igen, egy nap én akarlak megvédeni, amiért te oly sokszor megtetted ezt értem!
Végül az ajtó nyikorgása ébresztett fel a gondolataimból, és hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megláttam, hogy Hayato az:
- Bocsáss meg Tizedik, hogy ilyen sokára maradtam, de sikeresen legyőztük az egyik… - kezdett bele Hayato a magyarázkodásába, de amikor odaléptem hozzá, és az egyik ujjamat a szájára helyeztem, megtorpant.
- Pszt! Elég volt mára a munkából! Most már egymásé lehetünk úgy, hogy nem kell attól tartanunk, hogy lebukhatunk! Használjuk ki ezt a kis időt! – néztem a smaragdzöld szemeibe, melyek most meglepettséget tükröztek, majd megemeltem az állát, és megcsókoltam őt. Ujjaim elkalandoztak közben, végigsimították a nyakát, majd a nyakkendőjénél kötöttek ki. Egy laza mozdulattal kibontottam, miközben folyamatosan szenvedélyesen csókoltuk egymást, majd még lentebb haladva az öltönye gombjait vettem célba. Közben Hayato is ugyanezt tette velem, levette az öltönyömet, majd az ingem is. Mikor már nem maradt más rajtunk csak a nadrágunk, Hayato lefeküdt az ágyra, s szemeivel szinte várta, hogy föléje másszak. Nem tudok ellenállni neki, hogy ne tegyem meg.
- Ezt az éjszakát most csak veled szeretném eltölteni, Hayato! – súgtam halkan a fülébe, majd megnyaltam.
Hayato halkan fölnyögött, majd sóhajtva megszólalt:
- Már én is nagyon vártam erre a pillanatra, Tizedik!
Szavaira csak elmosolyodtam, majd a fülétől elindulva egyre lentebb és lentebb haladtam a csókjaimmal. Boldoggá akarom tenni őt! Azt akarom, hogy most ezen az éjszakán ne keljen senkitől és semmitől se félnünk, csak egy dolgot érezzünk: hogy mennyire szeretjük egymást.
Hayato a kényeztetésem hatására egyre gyorsabban szedte a levegőt, ajkaiból apró nyögések szakadtak fel, én pedig úgy éreztem, képtelen vagyok már leállni. Teljesen felizgatott már ennyivel is. Nem tudok tovább várni, kívánlak Hayato!
Ujjaimmal lassan végigsimítottam a ruháján keresztül a merevedésén, mire ő még hangosabban sóhajtott fel. Szinte élvezet látni, hogy ő is mennyire szeretné már, hogy egyesüljünk. Én viszont nem tudom csak ennyivel beérni. Hiszen mióta erre a pillanatra várunk, hogy egymás karjaiban lehessünk, és a felszínre törjenek az érzéseink. Talán nem is tudod milyen nehéz titkolnom mások előtt, hogy mennyire szeretlek.
Gyorsan leszedtem róla a maradék ruháját is, majd fölé hajoltam, és folytattam a kényeztetését. Végigsimítottam az izmos teste minden egyes zugát, nyelvemmel érintettem a legkisebb porcikáját is, Hayato pedig szinte már remegett az izgalomtól.
- Tizedik… Ne hagyd abba, még…! – lihegte, majd átkarolt, és magához húzott.
- Szeretlek, Hayato! – simogattam meg az arcát, majd egy lágy csókot leheltem az ajkaira. Ő közben végigsimított a testemen, ujjai megpróbálták elérni a nadrágom gombját. Tényleg ennyire szeretné már?
- Kérlek… Tizedik… Nem bírom tovább! – nyögött fel újra.
- Ne aggódj! – távolodtam el tőle egy kicsit, majd megadtam magam és kigombolva a nadrágom, megváltam tőle.
Abban a pillanatban, ahogy ezt megtettem, Hayato rögtön újra átkarolt és szorosan megölelt.
- Tizedik… Szeretlek én is!
Ahogy a szemeibe néztem, egy teljesen más embert láttam… Nem azt, akit a hétköznapokból ismerek. A smaragdzöld szempár szinte a vágytól égett, arca kipirulva, a légzése felgyorsulva, a szíve szinte majd kiesik a helyéről, a férfiasságáról, pedig nem is beszélve. Eltűnt az a hideg és munkamániás Hayato, akinek a legtöbb ember gondolja. Az az igazság, hogy csak én tudom, valójában milyen is ő.
Még hagytam, hogy utoljára egyszer átöleljen, majd magam köré igazítottam a lábait, és lassan belé hatoltam. Ahogy egyre mélyebben és mélyebben voltam benne, Hayato annál jobban mélyült el abban a világban, amelyet csak én ismerek. Elég csak az arcára pillantanom, hogy lássam, most valószínűleg olyan testi gyönyört él át, amit nehéz szavakkal leírni.
A lassú ringatózást viszont elég gyorsan fölváltották a vad és erőteljes mozdulatok, ő, pedig belém kapaszkodva a körmeivel fölszántotta a vállam. Mind a ketten már hetek óta csak egymásra vágytunk, nem tudjuk többé visszafogni az érzéseinket.
- Ah… Tizedik… Még gyorsabban…! – kérlelt engem. Éreztem, hogy már egész közel lehet a beteljesüléshez.
Ahogy engedelmeskedtem a kérésének, Hayato nem sokkal később hangosan felnyögött, és még úgy is nehéz volt visszatartania magát, hogy a kezét a szájára tapasztotta. Még pár lökés és én is érezhetem azt a csodálatos érzést, amit most ő érez. Hamarosan eggyé válok veled, Hayato.

*****

A gyönyör, amelyet végül mindketten átéltünk, olyan intenzív volt, hogy percekig csak ziháltunk és próbáltuk normalizálni a légzésünk. Hayato erős karjai még mindig engem öleltek, mintha most is óvnia kellene valamitől. Ha többször együtt lehetnénk, ha nyíltan vállalhatnánk a kapcsolatunkat, nem kellene attól tartanunk, hogy megtudhatják a többiek. Azt hiszem… Ez a titkos szerelem fájdalma! Szeretsz valakit, aki igazán sose lehet a tiéd, hiszen nem vállalhatod fel őt. Nem mondhatod el senkinek, hogy mennyire szereted. Éppen ezért most el kell, hogy engedjelek Hayato! Jó éjszakát!
Utoljára még egy csókot nyomtam az ajkaira, majd kikászálódtam a karjai közül, hogy visszatérjek a saját ágyamba. Hayato viszont valamiért nem akart elengedni engem:
- Hova mész, Tizedik? Kérlek, ne menj el!
- Csak a saját ágyamba. Tudod, hogy könnyedén benyithat bárki és megláthatnak minket!
- Kérlek, csak erre az egy éjszakára, maradj Tizedik! – kérlelt engem. Őszintén meglepett, hogy hogy vált hirtelen ilyen gyerekessé, a fiatal énére emlékeztetett. – Annyira szeretném, hogy a karjaim közt maradhass.
- Rendben, Hayato! – mosolyodtam el. – De most már csendesebben. – simogattam meg játékosan az orrát, mire ő elvörösödött.
Hayato a kérésének sikeressége jeléül az oldalára fordult, én, pedig elhelyezkedtem mellette. Átöleltük egymást, lehunytuk a szemünket, majd mély álomba merültünk…
Az álom, amelyet aznap éjszaka láttam, furcsa volt… Tudom, hogy a saját vágyaimat vetítette ki, de soha nem lehet valóság. Abban a világban mindenki tudta, hogy mi egy pár vagyunk, és senki sem vetett meg minket érte. De vajon te is ezt akarod? Te is erről álmodsz itt mellettem? Ugyanúgy, mint nekem… Érzem… Tudom… Valahol, neked is fáj ez a titkos szerelem, Hayato…


Awakening

„Soha nem akartam ilyen erőt!”
- Sawada Tsunayoshi

Álmok. Egy világ, ahol az is valósággá válhat, amire csak vágyunk, amit csak szeretnénk, ami soha nem lehet a miénk, de az is, amitől a legjobban félünk, amitől összeszoruló, hevesen verő szívvel ébredünk, és csak akkor eszmélünk rá, hogy az egészet csak a képzeletünk szülte. Ezektől az álmoktól félünk a legjobban, ezeket az álmokat hívják rémálmoknak.
Aznap éjszaka szinte rögtön magához hívott. Elmerültem benne, mintha csak egy nagy óceán lenne, amiben egyre lentebb és lentebb süllyedek. Szinte éreztem, ahogy a víz körbevesz, és a ruhámat fodrozza, az Ég gyűrűm a nyakamba lógva hullámzik. A szemeim lehunyva, békésen hagyom, hogy magával sodorjon. Minden olyan békés és harmonikus, mint ahogy mindig is szerettem volna. Nincsenek félelmek, nincs maffia, vagy bármi rossz. Csak én és a barátaim.
 Ez a csönd viszont nem tartott örökké. A távolból egy hang törte meg a csendet, és bár eleinte halkan hallottam, lassan egyre jobban erősödött:
 - Fogadj el engem! – ismételgette. – Fogadj el engem és az erőm!
Hirtelen teljesen összerezzentem és ijedten forgattam a fejem mindenfelé, de senkit sem láttam. Mindenütt csak sötétség, amerre csak néztem. Ki lehet az? Ki az, aki meg akarja zavarni az eddigi békém?
- Szükséged van rám! – hallottam újra, és ezúttal megpróbáltam rájönni, hogy ki lehet ő. A hangja mély és határozott, soha nem hallottam még korábban. Nem akarom! Nem akarom semmi különleges erőt! Hagyj békén! Ujjaimmal a hajamba markoltam, a lábaimat fölhúztam. Próbáltam elűzni őt, de éreztem, hogy túl kitartó.
- Nem akarod? – kérdezett rá, mintha olvasni tudna a gondolataimban. – Akkor mit tennél, ha ezt látnád?
Ahogy ezt kimondta, hirtelen megfékezhetetlen késztetést éreztem arra, hogy kinyissam a szemem. Hiába küzdöttem ellene, nem tudtam legyőzni. Mikor megtettem viszont a legnagyobb meglepetésemre nem az óceán mélyét láttam. Valami sokkal megdöbbentőbb fogadott.
Az egész területen törmelékek, összetört járművek, jelzőlámpák sokasága fogadott. Egyetlen egy ház se volt már ép, csak olyanokat láttam, amelyek félig már megsérültek vagy teljesen a földdel lettek egyenlők. Az emberek eltűntek, a meglévő utcákon se járkált már senki se, minden teljesen kihalt volt és ijesztő számomra. Lassan fölfogtam, hogy hova kerültem, és egyáltalán nem nyugtatott meg a tény.
Előttem egy lerombolt város képe terült el.
- Sawada Tsunayoshi, most már te is láthatod, hogy mi lesz a jövő! – szólt újra az eddig ismert hang, de most már teljes valójában láthattam őt. A háttérben az egyik ház táblája éppen föladta a szolgálatot, mikor én megpróbáltam szemügyre venni őt. Jobb is, hogy eddig nem néztem rá, csak újabb sokkot kaptam, mikor végül megtettem. Nem akarom elhinni, de teljesen ugyanúgy néz ki, mint én. Ugyanolyan barna haj, ugyanolyan alacsony, vékony testalkat, csak a szemei és a határozottsága különbözik.
- Nem kell így rám nézned! Én vagyok a másik éned! – Most vettem észre, hogy a szemei narancssárgák, és a homlokán egy nagy láng lobog. Hatalmas erőt sugároznak felém, de úgy érzem nincs szükségem rá. Nem akarok még Vongola vezér se lenni!
- Nem érdekel! Nincs szükségem az erődre és nem vagy a másik énem sem! – kiabáltam rá. Minden erőmmel tiltakoztam ellene.
- Pedig a barátaid mindent megtettek érted! Nélkülem viszont nem tudtad megmenteni őket, és végül mind meghaltak! Nézd meg, ha nem hiszed el!
A földre pillantottam, ahol egy eddig nem látott holttest feküdt. A hosszú haja miatt nem tudtam kivenni rendesen az arcát, de csak egyetlen jó barátomnak van ilyen frizurája és öltözködési stílusa. A karján és az arcán megszámlálhatatlan vágás és seb, körülötte elszórt dinamitok.
- Gokudera-kun! – ismertem őt fel ijedten.
- Az életét áldozta, hogy megmentsen téged, és az utolsó pillanatig is ott állt melletted, de már meghalt. Ahogyan a többiek is.
Ahogy körbenéztem, megtaláltam Yamamotot, ahogy a kicsorbult kardja mellett egy házromnak támaszkodik, Ryoheit nem messze tőle, és lassan a többieket is. Mindenütt vértócsák, sebek, eltört fegyverek, mindenütt a halál borzasztó szaga terjenget.. A szívem teljesen összeszorult a látványtól, és csak nehezen tudtam visszafogni magam, hogy nem sírjam el magam.
- Nem hiszem el, hogy ez a jövő… - szólaltam meg remegő ajkakkal.
- Pedig még nem láttál mindent, Sawada Tsunayoshi! – válaszolt a másik énem, majd a lángjait használva elrepült az eddigi helyéről. Bárcsak ne tette volna meg! Bárcsak ne láttam volna azt, ami ott várt! A törmelékek között egy barna hajú fiú feküdt, a megszokott Namimoris egyenruhában. A saját, halott jövőbeli énem… Az egész testem remegni kezdett a félelemtől, túl sok volt az, amit eddig mutatott. Tudom, hogy csak egy álom az egész! Föl kell ébrednem!
- Hagyj békén! Elég volt! Nem akarok többet látni! – hátráltam kétségbeesett szemekkel, de a Semmirekellőségem még most sem hagyott cserben. Egy lábam alá kerülő kő miatt megcsúsztam, és a hátsómra estem. A másik énem láthatóan jól szórakozott rajtam, és ezzel csak egy újabb érvet adtam neki arra, hogy elfogadjam.
- Látod? Még a saját lábadon se tudsz megállni! – szólt hozzám gúnyosan, de ekkor egy meglepő dolgot tett. Felém nyújtotta a kezét. Most mit tegyek? Bízzak benne, és fogjam meg, vagy ne tegyem? Én nem akarom tényleg azt az erőt, amit nekem fölajánlott, de láttam a szörnyű jövőt, és… Nem! Én egyáltalán nem akarom ezt! Inkább elfordítottam a fejem, és összeszorítottam a szemeim. – Gyerünk, mire vársz még? Nincs más választásod!  Vagy azt akarod, hogy hamarosan tényleg úgy végezzék a barátaid és te is, ahogy láttad?
Lassan kinyitottam a szemem a szavaira, egy darabig csak vártam egy helyben, és a földön lévő köveket bámultam. Nem tudtam, hogy mit tegyek, nem tudtam, hogy mit döntsek, de azzal, amit mondott, mégiscsak megfogott. Mi van, ha tényleg ez a jövő, és nincs senki más, aki segíthetne nekem? Lassan bólintottam, felé fordítottam végre a fejem, majd először csak félve, később egyre közelítve a kezem, megérintette őt. A másik énem csak elmosolyodott, majd fölsegített engem a földről, erősen megszorította a kezem, maga felé húzott, és ezzel a lendülettel együtt el is engedett. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy elveszítettem az egyensúlyom, és mindjárt elesek, de ő megfogta a vállaim, és magához húzott. Éreztem, hogy már csak ennyi cselekedetében is mennyi erő van, és hiába nem akarom ezt az erőt, szükségem lesz rá. Csak így menthetem meg a barátaimat!
Ahogy a karjai magához szorítottak, a körülöttünk lévő táj teljesen megváltozott. A romokkal teli város fokozatosan tűnt el, és helyette a tiszta ég jelent meg a gyönyörű kék színével. Először teljesen meglepődtem, ahogy eltűnt a lábunk alól a talaj, de aztán egy sokkal váratlanabb látvány fogadott. A társam teste izzani kezdett, majd egy pillanat alatt apró, narancssárga pontokká változott. A szilánkok egy időre megálltak a levegőbe, majd gyors sebességgel felém közelítettek. Ahogy egyre közelebb kerültek hozzám, annál jobban éreztem a forróságot, az erőt, amit átadtak nekem, végül, pedig a testem magába fogadta őket. Lassan lehunytam a szemem, elmosolyodtam, majd az ismerős hang még egyszer megszólalt, mielőtt még elsötétült minden:

Most már együtt fogjuk megmenteni a világot, Sawada Tsunayoshi!

***

Hirtelen kinyitottam a szemem, a szívem hevesen vert, és a félelem szorította össze, a testem teljes megizzadt, mintha egy rémálomból ébredtem volna. De hiszen tényleg álmodtam valamit! Vajon tényleg csak az volt, vagy valóság? Nem tudom, de annyira valóságosnak hatott, mintha még mindig éreznem azt a melegséget és erőt, amit nekem adott az a másik fiú, mintha itt lakozna bennem mélyen, és mindig figyelne engem. Kicsit megijeszt ez a gondolat, de azt hiszem jobb lesz elfelejtenem az egészet. Biztos csak én képzelődöm, vagy valami ilyesmi. Hiába tűnt olyan igaznak, ez csak egy álom volt!
- Ébredj, Semmirekellő Tsuna! – hallom meg Reborn hangját.
Ásítottam egy nagyot, majd lassan fölkeltem az ágyból, és a szekrényhez sétáltam. Vajon melyik ruhám vegyem fel a mai nap? Ezen a különleges napon? Sóhajtottam egyet, majd a kedvenc kék-fehér pulóveremre esett a választásom. Bárcsak ne kellene ilyen dolgokkal törődnöm, mint hogy megállítsuk Mukurot… De talán ha bízok abban, amit az álmomban láttam, bízok abban az erőben, amit akkor éreztem, akkor sikerülhet, és véget vethetek ennek az egész harcnak örökre. Véget akarok vetni, és újra normális életet élni!
- Felkészültél, Tsuna? – nézett rám Reborn, amint a kicsit beteg állományban lévő Leonját a kalapja alá rakta.
- Igen! – bólintottam magabiztosan, majd egy mosoly jelent meg az arcomon, és követtem Rebornt.

Te leszel az első ellenfelem, Mukuro, aki miatt egy másik jövőben már mindenki meghalt a Vongolában!
Ezúttal megállítalak, Rokudo Mukuro!